Kaipa, Vittjar (InsideOut, 2012)

by Gabriel Szünder

Ki az / mi az a Vittjar és miféle együttes az a Kaipa? Az első kérdésre nem tudom a választ, még a Google sem segített (igaz, hogy nem kerestem valami sokat). A Kaipa viszont egy ősrégi svéd progresszív rock zenekar. Az első lemezük még 1975-ben jelent meg, ugyanabban az évben mint a Wish You Were Here a Pink Floydtól, vagy mondjuk a Landed a Cantől, tehát a mítoszok korában. Ehhez képest lehetnének ismertebbek is, de nem azok.

A hetvenes években, meg aztán később is, 2000 és 2005 között, Roine Stolt is játszott a Kaipaban, az a Roine Stolt aki manapság Mike Portnoy és Neal Morse oldalán zenél a Transatlanticben, Jonas Reingold oldalán a Flower Kingsben, és sok mindenki más oldalán sok más zenekarban. El sem akartam hinni, hogy Roinenak semmi köze sem volt a Vittjarhoz, hiszen az albumon ugyanaz a kikent-kifent prog rock hallható mint a Flower Kings lemezein. Azt is nehéz is elhinni, hogy a Kaipa egy harmincvalahány éves együttes. Nem igazán tudom hogy szóltak régen, de remélem nem így. Egy Syd Barrett, vagy egy Holger Czukay halálra röhögték volna magukat, ha valaki a hetvenes években ezt próbálta volna eladni nekik, mint progresszív zene. Én is elszórakoztam egy kicsit, mikor az InsideOut honlapján azt olvastam a Vittjarról, hogy minden skatulyázásnak ellenáll, meg hogy újradefiniálja a progresszivitást. Ez enyhén szólva egy erős túlzás.

Egy olyan lemez esetében mint a Vittjar,  legjobb egyből a leghosszabb számmal kezdeni. Ebben az esetben Our Silent Ballroom Bandnek hívják. Asszem volt a Beatlesnek is egy Sergent Pepper’s Lonely Hearts Club Band nótája / lemeze, és a cím alapján lehetne is köze hozzá a Ballroom Bandnek. Pedig nincs. Az egésze lemeznek sem nagyon. Mármint a Beatleshez. Lehet ehhez Roine Stoltra lett volna szükség. Az Our Silent Ballroom Band olyan mint egy mini-musical, elbűvölő mint egy Disney mesefilm. A musicales hozzáállás az egész lemezre jellemző. Ugyanakkor van a Vittjarnak egy enyhén jazzes hangulata is. Ez a virtuóz és helyenként improvizatív zenélés miatt lehet, mert tartalmi szempontból a Kaipanak kevés köze van a jazzhez. Itt-ott felbukkannak viszont svéd (?) népzenei, meg mittomén, talán reneszánsz zenei elemek.

Nekem az Aleena Gibson közreműködésével készült dalok tetszenek a legjobban a Vittjaron. Tőle származik az úgynevezett feminine touch, ami igazán jót tesz a lemeznek. A Universe Of Tinynessben például minden együtt van: Disney hangulat, folk, virtuozitás, Aleena Gibson. A Treasure Houseban Aleena épp nem énekel, de ez annak ellenére is egy nagyon élvezhető szerzemény. Sok érzés van benne, meg egy kis reggae.

Olyan a Kaipa mint egy táncoló dinoszaurusz. Lenyűgöző, de ugyanakkor kicsit nevetséges is. Meg fordítva.