Storm Corrosion, Storm Corrosion (Roadrunner, 2012)

by Gabriel Szünder

Amikor két akkora zenész mint Mikael Akerfeldt és Steven Wilson közös lemezt készít, jó ha az ember félreteszi a cinizmusát és figyel (ez úgy általában sem árt, irónia – jó, cinizmus – rossz). Még ha kicsit sok szupergrupp szaladgál is manapság a világban.

Akerfeldt és Wilson egész életművét figyelembe véve, a Storm Corrosion leginkább a Heritage-ra hasonlít. Nem nagyon tetszett nekem a Heritage, a Storm Corrosion viszont tetszik, úgyhogy kezdetnek egy-két szót erről. A Heritage megjelenése körüli interjúkból kitűnik hogy Mikael Akerfeldt őszinte volt amikor művészi válságról beszélt. Számára az a lemez kétségtelenül „szükséges” volt, az Opeth hangzásának újradefiniálása tehát egy belső késztetésből született. Paradoxális módon azonban, ez az Opeth egyéniségének elvesztését jelentette. De lehet, hogy ha nem lett volna a Heritage, most nem lenne Storm Corrosion sem. Vagy fordítva. Zenei szempontból minden esetre, a Storm Corrosion visszahat a Heritage-re. Ezentúl a Heritage is másképp fog szólni.

Wilson a yang, Akerfeld a yin. Butácska közhely ez, és nem is teljesen igaz. Persze, hogy Mikael és Steven kiegészítik egymást, de a kettejük szellemisége közötti viszony nem statikus. Dinamikus, alkímikus. Miközben valami közöset hoznak létre, mindketten változnak. Míg például a Wilson és Aviv Geffen közötti szinergia eredményeként született zene a napfény konzisztenciájával bír, a Storm Corrosion sokkal borongósabb. Beautiful and evil, Akerfeldt szavaival élve. Fényes ez is, de mint a sűrű viharfelhőket átszelő villám, tiszta, de mint az eső utáni levegő. Ritkán volt egy zenekar neve és zenéje nagyobb összhangban.

A Storm Corrosion zenéje alázatosan szakítja meg a csendet. Akerfeld és Wilson árnyalatokból építkeznek. Ebből a szempontból a Storm Corrosion-nek ugyanannyi köze van a post-rockhoz mint a progresszív rockhoz. Az interjúkból az derül ki, hogy a közös műre olyan avantgárd zenészek voltak hatással mint Scott Walker vagy a Tangerine Dream. Arról lehet tehát szó, hogy a két zenész a „szokásos” progresszív bandáknál mélyebbre ásott inspirációért. Helyenként jazzt is hallani, vagy az Akerfeldt szívéhez közel álló Canterbury sound hatását. Minimalizmusa ellenére ugyanis, a Storm Corrosion debütalbuma hihetetlenül gazdag – hangulatokban, érzésekben, hangzásokban, hangszerelésben. Összetettsége ellenére, mértéktartóan egységes. A hat dal, ha úgy vesszük, hat variáció ugyanarra témára. Hatszor járja a két zenész körbe a zenét amit együtt fedeztek fel.

A Storm Corrosion nem hogy az év, de minden idők egyik legszebb rock lemeze.