Lacrimosa, Revolution (2012)

by Gabriel Szünder

Azt hittem hogy ez a Twilight láz majd a hírnév csúcsaira repíti a Lacrimosat, hiszen, amióta Lestat visszavonult a zene bizniszből, Thilo Wolff az egyetlen valódi vámpír, aki lemezeket készít. De nem. Persze ami a Lacrimosa népszerűségét illeti, Thilonak igazán nincs oka aggodalomra. Ahogy az öt évvel ezelőtt kiadott Lichtjahre DVD-ből is kiderül, az együttest a világ minden táján ismerik és szeretik. Meg is van az oka. A Lacrimosa egy halálprofi zenekar. Aki látta már őket élőben, tudja, hogy ott minden lépés, minden mozdulat ki van mérve, ki van számítva, meg van rendezve. Ehhez hozzájön a tény, hogy az eddig megjelent tíz stúdióalbum során Thilonak sikerült egy teljesen egyedi és félreismerhetetlen zenei világot kialakítania. Kicsit nehezen emészthető ez a stílus, de tényleg félreismerhetetlen.

A hét évvel ezelőtti Lichtgestalt egy annyira tökéletes Lacrimosa album volt, hogy a 2009-es Sehnsuchtra nem is nagyon figyeltem oda. Lehet hogy rosszul emlékszem, de a Sehnsucht mintha nem lett volna annyira feszes mint az előző lemez. Vagy ez a mostani. Thilo Wolff és Anne Nurmi ugyanis megint nagyot alkottak.

A Revolution egy enyhén szólva meglepő címválasztás. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Lacrimosaról valakinek épp a forradalom jut az eszébe. A címadó dal szövegéből azért hamar kiderül, hogy itt maximum a szív forradalmáról van szó, de igazából még arról sem, inkább egy olyan világnak a visszautasításáról, amiből kiveszett minden romantika, stílus és elegancia. Thilo már csak tudja. A borító minden esetre Eugene Delacroix híres festményét idézi (ld. A Szabadság vezeti a népet). Ha már erről van szó, igazán odarakhatták volna Anne Nurmit lecsupaszított mellekkel és egy zászlóval a kezében, de nincs nekünk ekkora szerencsénk, a zászlót a Lacrimosa bohóc lóbálja, nyakig felgombolt jelmezben. Amúgy Herr Wolff nagyon haragudhat valamiért, hiszen a lemez egy még meglepőbb című számmal kezdődik: Irgendein Arsch Ist Immer Unterwegs (azaz: Mindig jön valami seggfej).

Annenak csak egy dal jutott az albumon – If the World Stood Still a Day – a többit mind Thilo énekli. Ezek közül a Verloren – rögtön a második – egy igazi Lacrimosa remekmű. Itt minden együtt van: tíztonnás riff, túlfűtött romantika, Leonard Cohen hatások stb. Lehet rá headbangelni, könnyezni, ópiumot szívni, kinek mi jön be. Hasonlóan erős a Feuerzeug Part II is. Már ez a két szám is elvitte volna a lemezt, de ez nem azt jelenti, hogy a többi gyenge vagy középszerű. A címadó dalnak például van egy kis electro-industrial hangulata, a Rote Sinfonie meg bőven rászolgál a nevére.

Ha már Lenny Kravitznak nem jött össze a love revolution pár évvel ezelőtt, lehet most majd összejön a Lacrimosanak.