Ill Nino, Epidemia (2012)

by Gabriel Szünder

Igazán szeretném szeretni az Ill Ninot. Ennek érdekében, meg is hallgattam minden lemezüket legalább kétszer. Általában nem több mint kétszer. Ezt a mostanit viszont háromszor. Gondoltam, hátha előbújnak belőle valami rejtett értékek. Nem bújtak.

Papíron, az Ill Nino egy érdekes együttes. A valóságban nem annyira. Hogy kitartanak a „latin” metaljuk mellet, az valahol dicséretes dolog. Mondjuk, ez a latin metalkodás már 2001-ben sem volt valami eredeti, de ez önmagában még nem lenne baj. A probléma inkább az, hogy a Nino esetében, ez a kis címke helyettesíti a személyiséget. Az meg persze nem mentség, hogy a Soulfly is egyre unalmasabb albumokat készít. A Soulflynak legalább voltak jó lemezei is, és Max Cavalerat tényleg kiérdemelte a jogot, hogy azt játsszon az élete végéig amit akar.

Az Ill Nino dalokat leginkább a végtelenségig felhígított Staind- szerű refrének teszik tönkre. A lemezt indító Depression is ígéretes módon szövi egybe a harapós riffeket, meg a törzsi ritmusokat, de a Machado által hozott refrén egy pillanat alatt elhervasztja az egészet. A hetedikként érkező Escape  még ennél is borzalmasabb.

Ellenkezőleg, mikor valamelyik számba kivételesen sikerül beledolgoznia egy épkézláb dallamot, akkor a végeredmény kimondottan élvezhető. Ez a helyzet például az Evaval. Az Only the Unloved, és az Invisible People is a jobb nóták közé tartoznak, éspedig azért, mert ezekben az érzékeny szívű Cristian ráerősít egy kicsit a hörgésre. A La Epidemiat meg pont az menti meg, hogy természetellenesen közel áll a Soulflyhoz.

Harminchét percnyi játékidő nem valami sok manapság, pláne ha nem death metal vagy grindcore együttesről van szó. Az Epidemia esetében mégis nehezen telik el.