Beardfish, The Void (2012)

by Gabriel Szünder

Valószínűleg ma már kevesen hiszik, hogy a rock zene fejlődik valahova, a hanyatlás elméletének biztos több híve van. Pedig ez sem igaz. A helyzet az, hogy a rock zenének mint kulturális jelenségnek nincs többé egysége, formája. Érdektelen ismétlők,  értelmetlen újítók – mindenkinek van itt helye. Még az igazán eredeti bandák sem zavarnak senkit. Másfelől, ha a mai együttesek kilencven százalékát ki lehetne valahogy gyomlálni, a maradékot le lehetne vezetni a hetvenes évekből szellemiségéből. A Beardfishnek ott lenne a helye egy ilyen virtuális történelemben.

Nincs a Beardfish semmiféle titkos tudás birtokában, egy teljesen egyszerű és kézenfekvő dolog az amit ők csinálnak. Sjöblomék komolyan veszik a hetvenes évek zenéjét. A lényegét, a szándékait, nem a formáit. Nem a márványszobrok tisztára súrolásáról van itt szó. A Voidon a Beardfish olyan mélyen elmerült a hetvenes évek zenéjében, hogy látszólag el is szakadt tőle. A Flying Colors lemez is hasonló felfogásban készült, de ott a végeredmény mégis teljesen más lett. A Void sötétebb, mélyebb, felkavaróbb. A hangulat szempontjából az utolsó Opeth lemezhez lehetne hasonlítani. Már ha a Heritage nem lenne annyira kiszámítható. A minőségi ugrás és a zenei sokrétűség szempontjából, a Voidnak inkább a Pain Of Salvation Road Salt lemezeihez van köze.

A Beardfish bedurvult. Ezt eddig mindenki megjegyezte aki írt a lemezről. Nehéz is nem észrevenni. A Voluntary Slavery olyan masszív gitársounddal indítja az albumot, hogy a felkészületlen hallgatóban felmerülhet a kérdés, hogy tényleg a Beardfisht hallgatja-e. Rikard Sjöblom még némi death metal hörgéssel is megpróbálkozik. James LaBrie is csinált valami hasonlót a Static Impulson, de a Beardfish sokkal jobban kihasználja a deathmetalizálás által nyújtott lehetőségeket. Persze hogy Akerfeldt & társai ezt már rég kitalálták, csak hogy a Beardfish épp ellenkező irányból közelíti meg a dolgot. Keménység ide vagy oda, több szenvedély van a Slaveryben és a Matter Of Mineban, mint akármiben amit a Beardfish eddig lemezre vett.

A Turn To Gravel a riffelős vonalat viszi tovább – doomosan belassulva –, de a lemez második része már teljesen metaltalan. A They Whisper egy felszabadult Yes-Beatles szárnyalás, olyasmi amire a Mammoth alapján lehetett is számítani. A Seventeen Again tiszta jazz-rock, semmi köze a többi számhoz, mégsem nem lóg ki a lemezről. (Ami azt illeti, a Noteban is van egy kis jazz.) A He Already Lives In You Hammond hullámokon siklik, és olyan amilyen a Road Salt lett volna, ha a Pain Of Salvation a Deep Purplehez, és nem a Led Zeppelinhez nyúlt volna vissza. A Where The Lights Are Low egy Pink Floyd blues, és tökéletesen zárja a lemezt.

Az együttes tagjai szerényen azt nyilatkozták, hogy a Void az életről, a halálról, a szeretetről, a veszteségről és a gyógyulásról szó. Ilyen világrengető témákhoz tényleg ilyen zene jár.