Joe Bonamassa, Driving Towards The Daylight (Provogue Records, 2012)

by Gabriel Szünder

Van Toni Morrisonnak egy novellája, ami arról szól, hogy egy fiatal, fehér bőrű énekes – rögtön felismerjük benne Elvis Presleyt – kölcsönvesz egy dalt egy idősebb fekete bőrű énekesnőtől – rávághatnánk, hogy It’s Allright, ha nem tudnánk, hogy azt Big Boy Crudup írta, aki ugyan fekete bőrű, de nem nő – így alapozván meg későbbi, hihetetlenül sikeres karrierjét. A történet végén „Elvis” meglátogatja a halálos ágyán fekvő énekesnőt, és megvallja neki, hogy bár egész életében énekelte, sosem értette igazán azt a bizonyos dalt.

Ez most nem azért jutott eszembe, mert Joe Bonamassa nem érti a bluest, hanem a Dislocated Boy szövege miatt. So tell me about your working class hero, baby / Tell me ’bout your king / Mine was born in Mississippi, ’round 1923 – énekli Joe. JB nagyon is érti a bluest, mindent tud a bluesról, de kicsit olyan mint egy irodalomkritikus, aki tisztában van vele, hogy mindent tud a regényelméletről, és ez alapján feltételezi, hogy képes ő is regényt írni. Szóval, Joe Bonamassa a blues Umberto Ecoja. Persze, hogy Bonamassa tud jó számokat írni, de mindig az az érzésem, hogy a lemezei épp erről szólnak, hogy megmutassa, hogy tud ilyet is, meg tud olyat is. Ez most a Driving Towards The Daylightra különösen igaz, hiszen a tizenegy szám közül nyolc feldolgozás.

A Dislocated Boyból megtudhatjuk, hogy Joe személyes hősei között Robert Johnson előkelő helyet foglal el. Van is egy Johnson szerzemény az albumon, a Stones in My Passway. Rögtön a második. Pár évvel ezelőtt Eric Clapton felvett egy egész lemeznyi Robert Johnson dalt. A Me And Mr. Johnson összehasonlításából a Driving Towards The Daylighttal elég világosan kitűnik, hogy Bonamassa inkább érti mint érzi a bluest.

A Joe Bonamassa által jegyzett másik két dal – a Heavenly Soul, meg a címadó – elég erősen kilóg a többi közül. Egyik sem tiszta blues, inkább az amerikai rock rádiók által is elfogadható, blues-rock szerzemények ezek. Van aztán a lemezen egy újabb Tom Waits feldolgozás is, a New Coat Of Paint. A Ballad Of John Henryn ugye ott volt a Jockey Full of Bourbon. Pompás módon lett feldolgozva a New Coat Of Paint, és azt sem lehet igazán zokon venni Bonamassatól hogy szétgitározza a dalt, de ezt mégis valahogy úgy kellene játszani, ahogy azt Bob Seger tette a The Fire Inside lemezen. Mindegy, az eredeti úgyis utolérhetetlen.

A félreértések elkerülése végett: attól hogy nem egy Eric Clapton, Joe Bonamassa még egy kiváló zenész és zeneszerző. Kár is lett volna, ha a Black Country Communion miatt felfüggeszti a szólókarrierjét.