Threshold, March Of Progress (Nuclear Blast, 2012)

by Gabriel Szünder

Valószínűleg kevés dolog rázná annyira meg a zenei világot, mint egy igazán jó prog-power banda felbukkanása. Egy valóban eredeti, vagy legalább egy olyan banda felbukkanása, amely képes lenne az újdonság látszatát kelteni. Az első lehetőséget már logikai alapon is ki lehet zárni, hiszen annak ellenére hogy a „prog” progresszívet jelent, a progresszív meg ugye valami előremutatót, a prog-power térképén mára már nem maradtak fehér foltok. A Threshold sem fogja fenekestől felforgatni a dolgokat, de ennek ellenére a brit banda a jobbak közé tartozik.

Angol progresszív alakulatoktól az ember már csak megszokásból is nagy dolgokat vár – olyan szuperhősök esetében mint a Muse vagy a Pure Reason Revolution van is miért –, de a Karl Groom által 1988-ban alapított együttes csak földrajzi szempontból brit. Amúgy euro-amerikai zenét játszanak. A March Of Progress a csapat kilencedik lemeze. A Nine címet sajnos lenyúlta a norvég Circus Maximus – igazán egyeztethettek volna – úgyhogy Groomék kénytelenek voltak megelégedni ezzel a tizenkilencedik századi hangulatú elnevezéssel. Az új Threshold mű nem egy sci-fi-fantasy konceptalbum, de az együttes lefutotta ezt a kört is. Az első lemez, a Wounded Land Stephen Donaldson előtt tisztelgett. Szóval, a heavy metal bandáknak a tolkieni örökségtől való elszakadásában a Threshold úttörő szerepet vállalt.

A Threshold állítólag feldolgozászenekarként indult – a kilencvenes évek végén a nyolcvanas évek metalját játszották – és lehet hogy ezért ilyen élvezetes a zenéjük 2012-ben is. Fontos szerepe van ebben Damian Wilson hangjának is. Wilson, aki a Headspaceben is aktív, úgy énekel mint Lannister oroszlánja. Ezt rögtön az Ashes alatt meg lehet állapítani, ami nagyon biztató módon indítja a lemezt. Az ezután következő Return Of The Thought Police hasonlóan erős. A Liberty Complacency Dependencyben van egy kicsi a régi szép idők Queensrychejából, aminek biztos fognak mások is majd örülni rajtam kívül. A That’s Why We Came egy balladisztikusabb hangvételű szerzemény, szerencsésen házasítja a nyolcvanas és a kilencvenes évek metaljat. A lemez nagy pillanata minden kétséget kizáróan a The Hours – leheletnyi Muse, egy kevés Pink Floyd, enyhén queenes kórus, de mindez hibátlanul egymásba illesztve, és egy azonnal ható refrénnel megtámogatva. A vége felé a lemez eldreamtheateresedik, ami szerintem a fenének sem hiányzik, bár ki tudja.

Tud a Threshold tízpontos számot is komponálni – a The Hours ékes bizonyíték erre –, de összességében a March Of Progress mégis inkább egy nyolcas. Egy szolid nyolcas.