Neal Morse, Momentum (2012)

by Gabriel Szünder

Talán nincs is értelme külön megjegyezni, de az új Neal Morse lemezen is Mike Portnoy dobol. Gondoltam is, hogy decemberben majd készítek egy olyan listát, hogy „az év lemezei amelyeken Mike Portnoy nem játszott”. Nem mintha a Momentum az év fontos lemezei közé tartozna. A Momentum az év egyik Neal Morse lemeze. Számomra továbbra is érthetetlen, hogy a prog rock zenészek hogy képesek ilyen ritmusban előállítani a lemezeiket. Két Napalm Death, vagy Exploited album között négy-öt év is eltelik az utóbbi időben (még az Offspring is váratott magára öt évet), Morse meg alig egy éve adott ki utoljára szólóalbumot (ráadásul dupla albumot). Azóta megjelent még egy feldolgozáslemeze is. No, meg egy Flying Colors debüt. Vaddafak? Szerintem, egy kicsit gyanús a dolog.

Ebben a stílusban, úgy látszik könnyű dalokat írni. A alapok végül is adottak, a szabályok tiszták és világosak. A Momentum például egy diszkréten beatleses számmal indul. A Thoughts (Part 5) erősebben beatleses, de ugyanakkor van egy musicales jellege is, ezért érdekesebb mint a címadó tétel. A Freak valahol Lennon, McCartney és a Supertramp között helyezkedik el.  Ez most nem azt jelenti, hogy Morse frontálisan ütközött a Beatles örökségével. Arról van inkább szó, hogy a nüánszok szintjén egyre-másra előjön a késői, pszichedelikus Beatles. Ami a zene szubsztanciáját illeti, annak több köze van a Yeshez, vagy az említett Supertramphez. Pontosabban – és ez a helyzet egy olyan együttes esetében is mint a Flower Kings –, Neal Morse zenéjének egyszerre van köze minden hetvenes évekbeli rock zenekarhoz. Látszatra legalábbis, mert ami a lényeget illeti, egyikhez sincs köze. Pontosabban, egyiknek a lényegéhez sincs köze.

Szóval, van itt minden, amit mások már harminc-negyven évvel ezelőtt eljátszottak.  A Weathering Skyban például egy kis hard rock is. Ez a lemez jó pillanatai közé tartozik, pláne hogy rögtön a túlfényes, überzsibbasztó Smoke and Mirrors után következik. A 34 perces World Without Endben (a Song Without End megfelelőbb cím lett volna) aztán minden ott van egy helyen (többek között egy jazzes basszusszóló, ami a lemez egy másik jó pillanata). Nem is nagyon nyilvánvaló mi szükség volt a többi számra.

Az összkép végül egy nagyon elegáns, a végtelenségig kidolgozott, no sex, no drugs, no rock n’ roll típusú lemezt mutat. Igaz, hogy Neal Morse egy megtért ember. Szerintem viszont, ha történetesen agnosztikus lenne, a Momentum akkor is így szólna. Morse valószínűleg akármikor le tudna gyártani tizenhét hasonló minőségű lemezt (hat hónap alatt), jobbat viszont aligha.