Smashing Pumpkins, Oceania (EMI, 2012)

by Gabriel Szünder

Lám, lám, hiába hirdette Billy Corgan az albumok halálát, öt évvel a Zeitgeist után mégis megjelent az Oceania. Ez egy dicséretes dolog, hiszen ha az album mint formátum eltűnik, semmi sem szab majd határt annak, hogy a rock dalok végleg konzumcikké váljanak. Még ha egy rock nótának nincs is több értelme mint egy darab rágóguminak – ahogy a Szabadság, Jonathan Franzen utolsó regényének egyik szereplője mondja – egy albumnak akkor is van annyi értelme, hogy egy értelmezési kontextust teremt a dal számára, hogy egy összetettebb alkotási folyamatnak a lenyomatát adja. Szerencsére egy rock nótának néha több értelme van mint egy darab rágóguminak, és ha már arról van szó, hogy az albumok valamikor tényleg eltűnjenek, ez legalább ne a zenészek alkalmazkodási vágyának következményeként történjen. Ez is a társadalmi identitás megőrzéséért folytatott harcnak egyik formája, és az Oceania állítólag erről szól. Az Oceania ugyanis egy konceptalbum.

Akárcsak az új Serj Tankian lemez, az Oceania is egy nagy lélegzetvételű, szellős, fényes rock album. Pláne a Zeitgeisthoz képes, ami ha jól emlékszem lényegesen introvertáltabb volt. Serj Tankian esetében nem vagyok biztos, de Billy Corgan biztos túl van már minden bizonyítási vágyon. Ami persze nem azt jelenti, hogy lapos dalokat írna, vagy hogy az egója összezsugorodott volna.

Igazán vicces, hogy Billy rögtön azzal kezdi a lemezt, hogy God right on! / Krishna right on! Rajta kívül mást nem is nagyon tudok elképzelni, aki egy ilyen kozmológikus slágerrel lenne képes előállni. Zeneileg a Quasar egy kicsit stoneres, és nagyon biztató módon indítja az albumot. Az utána következő, szívbemarkoló refrénnel megáldott Panopticon már a régi szép Smashing Pumkins időket idézi. Van még egy pár ilyen az Oceanian (Chimera, The Celestials, Pale Horse stb). A Pale Horse úgy kezdődik mintha a késői  REM írta volna, de elég hamar kiderül, hogy ilyet csak Corgan képes papírra vetni. Olvastam a neten olyan véleményt is, hogy az Oceania nem több mint a régi lemezek halvány kópiája, de ez egyszerűen nem igaz. Egy olyan dal mint a Pale Horse egy ereje teljében lévő Corgant mutat.

A lemez közepe táján található pár, a huszadik század végi Smashing Pumpkinst idéző dal is. A One Diamond, One Heart gyakorlatilag synthpop, a Violet Rays egy ambientes introval ellátott, szellős riff köré épülő álom-pop szerzemény, a Pinwheels egy ugyancsak szintivel indítót, de később inkább a hatvanas évek popzenéjét idéző dal.

Corgan azt állítja, hogy az Oceania a legjobb Smashing Pumpkins lemez a Mellon Collie óta. Ez valószínűleg igaz. Az Oceania minden esetre dialogikus viszonyban áll az első három Smashing Pumpkins albummal. Az Oceania Corgan zenei önértelmezési kísérleteinek kifejezéseként is felfogható.