Flying Colors, Flying Colors (2012)

by Gabriel Szünder

A Dream Theater látszólag  jól elvan Mike Manginivel, Mike Portnoy önállósodása meg már két óriási lemezt eredményezett. Az Avenged Sevenfold féle Nightmaret most nem írjuk a számlájára, de az Adrenaline Mob féle Omertat igen. Szóval, újra bizonyságot nyert a new age fanok kedvenc bölcsessége, miszerint minden vég egyben egy új kezdet. Ezt még talán Neal Morse is aláírná, bár ő neoprotestáns. A neoprotestánsok viszont pozitív hozzáállású emberek.

A Flying Colorsben két Morse is megfér, hiszen nem csak Neal van itt , hanem Steve is. A Flying Colors egy szuper-szupergrupp. Igaz, Casey McPherson nem tartozik a legismertebb énekesek közé, de a hangjának ezer árnyalata van. Lehet hogy épp Casey miatt – aki egy Alpha Rev néven működő texasi altrock együttesből lett importálva – mondta Portnoy, hogy a Flying Colors alternatív pop zenét játszik. Pedig rég nem jelent meg lemez, amire ilyen nyugodt szívvel rá lehetett volna mondani hogy progresszív rock.

A Flying Colors lemez állítólag kilenc nap alatt készült, ami lenyűgöző, zavarba ejtő, hihetetlen. De remélem hogy tényleg így történt. A lemez egy órányi felszabadult örömzenét tartalmaz. Úgy szól mintha Morsék egyszerűen csak összeültek volna jammelni, és a múzsák, lenyűgözve az öt szép szál férfi tehetségétől, az ötletek tömkelegét zúdították volna rájuk. Nincs a Flying Colors debütnek semmiféle retro jellege, de ugyanakkor nem is egy kísérletező, avantgárd album. Az együttes egyszerűen csak kihasználja a rock zene összes lehetőségét. Ebből a szempontból, tényleg valami olyasmit csinálnak mint a régi nagy progresszív rock bandák, hiszen jobb esetben azok sem attól voltak előremutatóak hogy bonyolult zenét játszottak, hanem hogy félrerúgták az épp érvényben lévő szabályokat.

A március óta megjelent lemezkritikákban olyan együttesekhez hasonlították a Flying Colorst mint a Yes, a Rush, a Genesis, az Emerson Lake and Palmer, az ELO,  a Queen, vagy a Beatles. Valószínűleg attól függően, hogy az adott recenzens milyen hetvenes évekbeli zenéket szokott hallgatni. Ha még nem történt meg, előbb-utóbb biztos eszébe jut valakinek a 10 CC, meg az Alan Parsons Project is. A listát ki lehetne egészíteni, a Neal Morse és Mike Portnoy által, a Cover To Cover lemezeken feldogozott zenekarok neveivel is.

Bár a Flying Colors dalok közül hozzám a beatlesos Everything Changes, meg a Love Is What I’m Waiting For különösen közel állnak, nincs értelme darabonként elemezni őket, mert mind egyformán kiváló. Mindben van valami megfoghatatlan, ezért a hasonlítgatások – például a Beatleshez – inkább félrevezetőek. A lemezen hallható szerzemények nem kell klasszikussá váljanak, ezek a dalok klasszikusokként lettek megkomponálva.

A Storm Corrosion debüt albumon kívül nem igazán jelent meg semmi az idén ami a Flying Colorshez lenne fogható.