Devin Townsend, Epicloud (HevyDevy / InsideOut, 2012)

by Gabriel Szünder

Szokták mondani Devin Townsendről, hogy a heavy metal Frank Zappaja, és ez kivételesen igaz is. Ebből kifolyólag, nehéz is követni Devin zenei megnyilvánulásait. Nem csak a mennyiségről van itt szó, hanem arról is, hogy a kanadai géniusz zenéjének elvarázsolt erdejében nagyon könnyű eltévedni. Míg mások dalokat írnak, lemezeket készítenek, turnézgatnak, Townsend életének utóbbi évtizedei egy magállíthatatlan kreatív ámokfutásnak tűnnek. Devin azt a benyomást kelti, hogy hatalmas művészi libidójának semmiféle anyag nem képes ellenállni, hogy ugyanolyan nagyot lenne képes alkotni akármilyen művészeten belül.

Egy pragmatikus besorolás szintjén, az Epicloud egy épp lezárult tetralógia után, illetve a Ziltoid ciklus következő darabja előtt érkezik. Devin eklektikusnak ígérte az albumot, és az is, de az ő esetében ezt az eklekticizmust is hiperbolikus értelemben kell felfogni. Az új lemez minden esetre az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb zenei  közreműködését viszi tovább. Amikor a gospeles intro után felcsendül Anneke van Giersbergen hangja – Anneke angyali hangja – annak van valami olyan hatása, ami a rock zenében ritkán tapasztalható, amit úgy lehetne leírni, hogy a csend méltóságteljes megszakítása.

A gospeles kezdés után a True North egy bombasztikus metal tétellé növi ki magát, ami valamilyen szinten az Ayreon zenéjével rokonítható. Ez a szimfonikus, operai megközelítés több dalban is visszatér – pl. Grace, vagy Kingdom (aminek az eredetije még 2000-ben jelent meg, a Physicist albumon) – csak hogy ez a kategorizálás épp a szimfonikus, operai metalok korában lehet félrevezető. Ez most kivételesen nem a jó öreg heavy metal, nyakon öntve szimfo-effektekkel és túlméretezett kórusokkal. Townsend zenéjének van egy belső dinamikája, a belső feszültségei hatására szökik a magasba. Érdekes, hogy a rögtön másodikként érkező, kabarés Lucky Animals mintha ennek az operás vonalnak a paródiáját nyújtaná. Ez már inkább Brendon Small’s Galaktikon mint Ayreon.

Vannak metalosabb nóták is a lemezen – LiberationMore – de itt a metal is inkább devy, mint heavy. Végül is, akármelyik dalt ki külön lehetne emelni – a visszafogott, de óriási érzelmektől feszülő Divine balladát, vagy az AOR hangulatú Save Our Nowt  ugyanúgy mint a fentieket –, de van egy, ami úgymond magától lóg ki a sorból. A Where We Belong egy progresszív – ambientális kompozíció – talán az Anathema stílusában –, ami teljesen váratlanul szakítja meg a lemez hömpölygését. Az Angel viszont monumentális módon zárja az albumot, és a legvégén visszatérő gospel rész – bár más az értelme mint az elején – újra nagyon erős hatással bír.

Van egy nagy különbség Devin Townsend és más olyan ezerarcú zenei személyiségek között, mint mondjuk Serj Tankian. Devin hozzáállásában van valami gyermeki ártatlanság, öntudatlanság. Devy nem egyszerűen zenét játszik, ő játszik a zenével.