Woods Of Ypres, Woods 5. Grey Skies & Electric Light (Earache Records, 2012)

by Gabriel Szünder

Az Ypres-i erdők elvarázsolt erdők. Körbefogják a város süket szürkeségét, de ebben az ölelésben van oltalom is, fenyegetés is. Nemrég még négy kanadai legénynek jelentettek menedéket akik csillogó szemmel bolyongtak ott akárhányszor a város súlya rátelepedett  kétségbeesett szívükre. A hippik leszármazottaik ők, de nem vegyszerektől, hanem bölcsességtől vannak elszállva. A filozófiától vannak betépve. Siratják a szeretet halálát, de ódáikat az éltnek szentelik. Life… life… so life is precious, after all (Death Is Not an Exit). Love the living while they’re still alive (Adora Vivos).

Persze mindez viccesebb lenne ha tavaly decemberben David Gold nem halt volna meg. Nyugodjék békében.

Ez a nagy életigenlés elég megható, még ha helyenként némi öko-szakrális szarsággal is párosul. Meg egy erősen reakciós zenével. Pláne hogy a Woods Of Ypres a maga módján a egy black metal zenekar. Annyi nekrofilia után végre egy kis egészséges ödipális vágyódás.

A Woods Of Ypres esetében érdekes módon a szövegvilág – ami helyenként elég furcsa humorról tesz tanúbizonyságot – komplexebb mint a zene – ami mára igencsak letisztult. A zenészek szeretnek „fejlődésről” beszélni – ez általában egy fajta önbeteljesítő jóslat – de elég nehéz fejlődésnek tekinteni egy folyamatot, amely során egy zenekar elveszíti az egyéniségét. A Woods nem olyan extrém eset mint az Opeth – túlzás lenne azt állítani hogy a kanadai együttes elveszítette az személyiségét –, de a zene éle megkopott egy picit. Az egész Woods 5 lemez egy borongós-dallamos összemosódása a Paradise Lostnak, a Lake Of Tearsnek és a HIMnek. A black metal nyomokban még jelen van – a Keeper Of The Ledger egy jó példa erre – de a Career Suicide (Is Not Real Suicide) már az egészségesnél közelebb áll a HIMhez. Azért a Woods Of Ypres továbbra sem egy pinabűvölő társaság. Ők maradnak a faölelgetésnél.

Normális körülmények között a Woods 5 valószinüleg egy átmeneti album lett volna a WOY életműben. Így egy furcsa lezárása a David Gold korszaknak, vagy talán az együttes egész pályafutásának.