Saint Vitus, Magma Rise, Sunday Fury, Wall Of Sleep (A 38, 04.07.2012)

by Gabriel Szünder

Hát ezt is megértük, a Saint Vitus Magyarországon! – kiáltott fel örömében Holdampf Gábor, a Magma Rise koncert közepe táján. Na de tényleg! – válaszoltam erre én, gondolatban legalábbis. Ráadásul, tekintve hogy fellépett a magyar doom metal crème de la crèmeje is, a Saint Vitus koncertből egy igazi kis nyári bólogatófesztivál lett.

Nem valószínű, hogy a Vájtusz közönsége rászorult volna erre, de azért itt is meg lehetett figyelni, hogy hány féleképpen lehet játszani egy ilyen kötött szabályú műfajt mint a doom metal. A Wall Of Sleep stílusát például egy fajta elegancia jellemzi, míg a Sunday Furyban ott van a hardcore él. Nem tudom miért a épp a WOS nyitotta az estét, de mivel valamilyen oknál fogva most láttam őket először élőben, sajnáltam hogy a kiszabott játékidejük csak hat-hét számot engedett meg. Az Into The Light így is kellemes emlék marad.

A program annyira pontosan be lett tartva hogy míg elszívtam pár cigarettát a fedélzeten, a Sunday Fury már le is zavart egy-két nótát. Nagy volt a jókedv a színpadon mire vissza leértem – meg a színpad előtt is, hiszen minden SF dal felér egy lélekmasszázzsal. A rövidke show végén, a banda összehozott egy kis örömzenélést is, Gitáros Laci születésnapja alkalmából. Konkrétan, egy Oneba oltott, doomosított Sultans Of Swingről volt szó. Micsoda ötlet! Legszívesebben végigtáncoltam volna az egészet. Lehet hogy nem volt spontán a dolog, de nagyon annak tűnt.

A Magma Rise rögtön a Time’s Been Given című überhimnusszal kezdett (hacsak nem temettem megint füstbe az első nótát). Tudom hogy a Magma Rise nem Holdampf Gábor – meg fordítva sem – de itt a zene tényleg olyan mintha rátekeredne Gábor felbecsülhetetlen értékű hangjára, és ez ezer doom együttes között is felismerhetővé teszi őket. Szóval a MR egy óriási együttes, egy darab óriási albummal (volt még róla, nem feltétlenül ebben a sorrendben: Standby, Tombstone Eyes, For Those, meg talán a Glow, Burn, Scream is), és kimondottan örültem hogy láthattam őket a Saint Vitus előtt. Volt az egésznek egy ilyen apák és fiak jellege.

Bár a Vitus színpadra lépése előtt elhangzott már vagy hatvanöt doom riff, amit Dave Chandler kierőszakolt a gitárjából, az valami teljesen más volt. Mintha a föld legmélyéről előtörő miazmákat alakított volna át zenévé. A csapat elképesztően hangosan is szólt, így a Blessed Nighttal mintha a világvége vette volna kezdetét. Rögtön a Blessed Night után –úgy látszik nem csak szerintem a Lillie egyik legjobb száma – az I Bleed Black jött, és ha létezik egyáltalán tökéletes doom opusz, ez bizony az. Mikor Wino belenyögte a mikrofonba a rocktörténelem egyik leghátborzongatóbb nyitósorát – Open my veins / I do it everyday, tiszta Lou Reed amúgy – képzeletbeli könnyeket törölgettem a szemem sarkából. Az új albumról eljátszották még többek között a The Bleeding Groundot is, ami megüti az I Bleed Black szintjét, zeneileg is, szövegileg is.

A Clear Windowpanere külön kíváncsi voltam, mert ebben a több mint húsz évvel ezelőtt született dalban, benne van az egész későbbi stoner rock vonulat. Szavak nincsenek rá, hogy hogy hasított a Windowpane élőben. Chandler úgy gitározta végig a nótát mint valami epileptikus Hendrix. Ha itt nem is, később, mikor Dave bemutatott egy foggal-körömmel való gitározást, biztos eszembe jutott volna a nagy Jimi neve. Dave Chandler – ha van esetleg valaki aki nem ismerné – úgy néz ki mintha a Hells Angels valamelyik tagja felcsapott volna télapónak. Lehet hogy a valóságban nem olyan nagyon magas, de a színpadról úgy tornyosult fölénk mint valami óriás. Többek között ez a jó a hajós koncerteken, hogy különösebb erőfeszítés nélkül el lehet álldogálni a színpad mellet. Most is, ha nagyon akarom, megoldhattam volna Wino saruszíját. De hát nem vagyok rá méltó.

Érdekes volt figyelni a Chandler és Wino közötti színpadi interakciót. Wino annyira be volta baszva, hogy egy órányi kitartó rángatás után sikerült szétszednie a mikrofont (még szerencse hogy egy technikus-törp összerakta neki, máskülönben a ráadás instrumentális változatban ment volna). Bár ki tudja, lehet ő színjózanon is ilyen. Chandler viszont nem fért a bőrébe. Nem csak végigtátogta a dalokat, de el is pantomimezte őket. Képletesen szólva, Chandler mellet másnak alig maradt hely a színpadon. Ritkán történt meg hogy nem beszélt vagy gitározott bele Wino bágyadt konferanszaiba. A show végül is kettőjükön állt. Vasquez mondjuk úgy ütötte a dobokat mintha a Muppets készítői róla mintázták volna Animal figuráját, de Mark Adams megpróbált minél észrevétlenebb maradni. Egy szomorú ábrázatú Ken Hensleyként álldogált a színpad jobb szélén, csendben és mozdulatlanul.

Ahogy ez várható volt, a setlist a winos lemezekre épült. Az eredetileg winotlanul született számok – White Stallion, Mystic Lady, Saint Vitus – a végére lettek hagyva. A pszichedelikus vetítésekkel megtámogatott White Stallion így is a koncert egyik erős pontja volt. A legtöbb esetben a banda nagyon lényegretörő módon – punkosan? – adta elő a dalokat. Talán csak a Waste Of Time-ot és a Mystic Ladyt vették jammelősebbre.

Furcsa látni, hogy bár a doom metal eredetileg egy hippipukkasztó jelenség volt, mára ez a Vitus féle ős-doom az egyetlen zene aminek van még valami köze a hippi szellemiséghez. Living backwards, the past is all I see, ugyebár. Ebből a szempontból, a Saint Vitus koncert egy igazán különleges élmény volt, hiszen a banda tagjai nem csak úgy néznek ki, de úgy is zenélnek mintha egy letűnt korból maradtak volna itt. A mítoszokkal és legendákkal átszőtt hetvenes évekből. Chandler, Adams és Wino lassacskán elérik a száz évet, de a bandában még mindig hihetetlen erő van. Doom ide vagy oda, a Saint Vitus rock zenét játszik, a legtisztább és legelementárisabb fajtából. Nem sok ilyen együttes van már manapság.