Trioscapes, Separate Realities (Metal Blade, 2012)

by Gabriel Szünder

Dan Briggs, a Between The Buried And Me basszusgitárosa tavaly nyáron összejött két haverjával – Walter Fancourt szaxofonossal és Matt Lynch dobossal – hogy elkészítsenek egy John McLaughlin feldolgozást. Egy, a második Mahavishnu Orchestra, a Birds Of Fire-en található, Celestial Terrestrial Commuters című dalról volt szó. Ebből a projektből született meg a Trioscapes, illetve a Separate Realities. Minden kétséget kizáróan ez az év legszebb zenei anekdotája. Azt hihetné az ember hogy egy normális világban élünk.

Az csak természetes hogy a lemez meglepte a közönséget. A legnagyobb ökörség szerint amit a neten olvastam a Trioscapesről, a banda progressive-groove-retro-psychedelic rockot játszik. Walter Fancourt ügyesebben fejezte ki magát. Szerinte a Separate Realitiesen hallható zenét a rockerek jazzként fogják hallgatni, a jazz rajongók meg metalként. Szerintem ez jazz. Innen is látszik mekkora metalfej vagyok. Lehetne ezt éppen jazz-corenak is nevezni – ahogy Al Jourgensen is country-corenak becézi a Buck Satan zenéjét – csak értelme nem lenne.

Persze hogy a Separate Realities zenéje nem „tiszta” jazz. Jazz-rock. Briggs, Fancourt & Lynch hardcore zenészek eltökéltségével vetik magukat a jazzbe. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani az eredeti Celestial Terrestrial Commuterst a Trioscapes változatával. Dan Briggs biztos nem Marcus Millertől tanulta azt a dühös basszusnyüvést sem amit Blast Offban művel. (Fancourt viszont tanult ezt-azt Albert Aylertől. Ezt ő maga mondta egy interjúban, de el is hiszem.) Szóval, van itt rock is. A címadó dal pszichedelikus hangulata nyilvánvalóan a hetvenes évekből származik, a Curse Of The Ninthról meg lehet asszociálni a Jethro Tullra. Itt ugyanis Fancourt  a fuvolát zúzza meg. Végül, a Gemini’s Descent olyan mintha az Al Cisneros féle Om játszana jazzt.

Nem tudom mi történik manapság a jazz-rockban, hogy egyáltalán történik-e valami, de a Separate Realities úgy zseniális ahogy van.