Hurt, The Crux (2012)

by Gabriel Szünder

A Hurt egy komoly zenekar. Komolyan. Elég csak megnézni a lemezborítóikat. Az első albumot díszítő naiv – minimalista rajztól, a pop-art stílusú festményig, ami a Gooodbye To The Machine-en látható, egyik szebb mint a másik. Persze a The Crux sem kivétel. És mindez egy olyan korban, amikor az ember maximum figyelmetlenségből vásárol CD-t. Ilyen csomagolásban a Loren Wince által énekelt önmarcangoló, filozófiai kérdésekkel küszködő szövegeket – az Adonai kimondottan zsoltáros hangvételű (Uram, meddig még?…) – is könnyebb elfogadni. Általában idegesít ha egy együttes „nehéz” szövegeket próbál ráerőszakolni a rock zenére, de vannak esetek amikor a dolog működik. Hiába, a Hurt egy komoly zenekar.

Mire 2000-ben megjelent az első Hurt album, Kurt Cobain már hat éve halott volt, Layne Staley meg már majdnem, Loren és Rek Mohr mégis úgy döntöttek, hogy grunge legszebb hagyományait fogják ápolni. Csendben, minden felhajtás nélkül. A Hurt kicsit olyan mint egy Staind felnőtteknek. Valószínűleg ezért nem lettek sikeresebbek, pedig jobban megérdemelték volna mint Aaron Lewis siratóbrigádja. A grunge kegyvesztése nem csak az idők változásának tudható be, hanem annak is hogy a „post-grunge” címke alatt másodrangú együttesek formáltak jogot Stayley és társai örökségére. A grunge megküzdött az MTV-vel – az egész zene businessel ami azt illeti – és veszített, de mint jelenség túl értékes ahhoz, hogy megmaradjon egy múló divat szintjén, vagy hogy olyan bandákra legyen bízva mint a Staind vagy a Godsmack.

A Hurt zenéjében tehát minden megvan ami jó volt olyan zenekarokban mint a Soundgarden, az Alice In Chains, a Stone Temple Pilots, vagy éppen a Live. Az Alice In Chains-Soundgarden- szerű riffelés sok helyen visszaköszön a Cruxon, de a Links & Wavesben ott van a Pearl Jam érzelmi mélysége is. Az Eden körülbelül úgy közelít a hetvenes évek hard rockjához mint a Stone Temple Pilots, és a So When, vagy a How We End Up Alone a Live meditatív szellemével rokon. Rockosabb pillanataiban – Adonai, Cuffed, Caught in the Rain – a Crux az Alter Bridgetől sem áll távol. A Caught in the Rain különben egy igazi huszonegyedik századi rock ballada.

Amíg olyan lemezek jelennek meg mint a Crux – meg a Transcendent Iridescence a Prytól – addig el lehet mondani, hogy a grunge szelleme tovább él. Legalábbis underground szinten. De ha tényleg lesz új Soundgarden lemez, ki tudja, talán még összejön valami a mainstreamben is.