Enter Shikari, A Flash Flood Of Colour (Ambush Reality, 2012)

by Gabriel Szünder

Az Enter Shikari nagyon megfogta a világszellem lábát. Akarom mondani, hogy az Enter Shikarinál alig van „maibb” rock együttes (talán a Klaxons, de az más téma). Itt megemlíteném megint a Korn Path Of Totality lemezét. Voltak sokan akik köpdöstek amikor meghallották, és voltak még többen akik még ennyire sem méltatták, akik egyszerűen oda sem figyeltek, pedig a Korn-nak tényleg sikerült valami eredetit összehozni. Persze a szónak egy nagyon relatív és kontextuális értelmében. Azt leszámítva, hogy kicsit későn jött, a Pathszal igazából csak egy probléma van: hallatszik rajta az erőlködés. Ez most azért fontos, mert minden ami jó a Path Of Totalityben, az megvan a Shikariban is, ami viszont ott zavaró, az itt hiányzik.

Az nyilvánvalóan igaz, hogy az Enter Shikari keveri a rockzenét az elektronikus zenével, de ez így, ebben a formában egy óriási understatement. A Hertfordshire-i csodacsapat megmutatja milyen is az ha egyáltalán nincsenek zenei határok. A Shikari az utóbbi évek egész undergroundját magába foglalja.

A Flash Flood Of Colour ugyanannyira hardcore, punk és metal, mint amennyire dubstep, britpop, alt rock, trance, és hiphop. Nem csak az albumra a maga egészében érvényes ez, hanem minden dalra külön is. Ebből kifolyólag elég nehéz a számokat egyenként jellemezni. A Sssnakepitben például van death metal riff, az Arguing With Thermometersben death metal hörgés, meg hardcore üvöltés, a Gandhi, Mate, Gandhi fel van bőven dubsteppelve, a Warm Smiles Do Not Make You Welcome Here a britpopból merít, a Pack Of Thieves meg a tranceből – de ezeket a címeket többé-kevésbé fel lehetne cserélni. Ez nem azt jelenti hogy a dalok egyformák. Épp ellenkezőleg, nincs két egyforma. Azt sem jelenti hogy az album egy nagy összevisszaság. Pontosabban az, de egy kreatív káosz, ahogy mondani szokás. Amúgy a Hello Tyrannosaurus, Meet Tyrannicide a legjobb szám az lemezen.

Míg más zenekarok a rendet keresik a rendetlenségben, az Enter Shikari fenntartások nélkül megadja magát a polimorf és fragmentáris kultúrának amiben élünk. Ezért van az is hogy az ES zenéje néha inkább érdekes mint élvezhető. De hát ne legyünk konzervatívak.