Ugly Kid Joe, Stairway to Hell (2012)

by Gabriel Szünder

Sosem gondoltam volna hogy lesz még új Ugly Kid Joe lemez. Azt meg pláne nem hogy jó lesz. Az Ugly Kid Joenak ugyanis sosem volt egy igazán jó lemeze (rosszból is csak három). 91-ben viszont (múlt század, múlt évezred) előálltak minden idők egyik legszórakoztatóbb – legjobb? – rock nótájával. Everything About Younak hívták, igen. Még jó, hogy azóta létezik YouTube, így bármikor meg lehet nézni a klipet. Lecsekkoltam kíváncsiságból, amióta felkerült a Tubera, majdnem négy millióan nézték meg a Everything About Yout (ehhez képest a Neighbort kb. ötszázezren). Ez is egy fajta teljesítmény.

Mielőtt megírtam volna ezt a szöveget, végighallgattam újra a Motel Californiát, az UKJ harmadik nagylemezét, kíváncsi voltam hogy szól 2012-ben. Jobban mint amikor megjelent, pláne ha számításba vesszük mik történtek a hard rockban a kilencvenes évek óta. Másfelől azonban három lemez sem volt elég, hogy az Ugly Kid Joe megtalálja a stílusát. A Motel California egy ilyen ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit típusú lemez. Olyan mint a kilencvenes évek MTV-jének keresztmetszete. Van benne AC / DC, grunge, funk, hiphop stb. Tizenhat év után tehát Whitfield Crane-ék abban a helyzetben vannak hogy a nulláról kell újrakezdjék. Egyszerűen nincs mit folytassanak. Persze ha nem elégszenek meg azzal, hogy a rock zene Gloria Gaynorjaiként járják a világot és olyan embereknek játszanak akik egy szem sláger miatt jönnek el megnézni őket.

A Stairway to Hell maximum annyiban tekinthető a Motel California folytatásának, hogy az új EP is egy klasszikus rock nóta címét parodizálja. A Stairway to Hell minden eddigi UKJ kiadványnál egységesebb. Lehet azért mert rövidebb. Az utolsó két dal itt is két külön kategóriába tarozik. A Stairway két harmada egyszerű, de karakteres hard rock zene. A Devil’s Paradisehoz még egy szexis klip is tartozik. A You Make Me Sick akár az I Hate Everythig About You huszonegyedik századi változata is lehetne. Szövegileg legalábbis. Kíváncsi lennék hogy ez véletlen-e. Whitfield Crane hangja még mindig olyan pimasz mint régen, de azért hallhatóan megférfiasodott. Helyenként kimondottan bonscottosan szól (ld. I’m Alright). És ez megint csak jó.

Az EP utolsó száma egy countrys, kidrockos lazulás. Egy hosszabb lemezen jó levezető lett volna, de itt nem lett volna rá feltétlenül szükség. A Stairway egyetlen kiemelkedő nótája a Love Ain’t True. A Fishbone két tagjának közreműködésével készült – ők is kilencvenes évekbeli szuperhősök – és kiderül belőle hogy Whitfield Crane és társai még nem túl öregek egy kis funkos őrülethez.

Szóval, egy élvezhető, de értelmetlen lemez a Stairway To Hell. Persze, a zenének nem kell mindig értelme legyen.