Die Toten Hosen, Ballast der Republik (JKP, 2012)

by Gabriel Szünder

Ballast der Republik a Toten Hosen tizenötödik nagylemeze. Az együttes ráadásul az idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. El is lehet nyugodtan mondani hogy a Campino által 1982-ben alapított Hosen mára egy intézmény. Nem kell szerintem a rock együtteseket olyan nagyon tisztelni – jobb élvezni a zenéjüket – de a Toten Hosent nem igazán lehet nem tisztelni. Nem tudom annak idején milyen tervekkel indultak, a német Ramones akartak-e lenni, vagy a német Sex Pistols, de végül a német U2 lett belőlük. Pontosabban, valami ilyesmi lenne a U2, Bono önbálványozása nélkül.

Egy érdekes véletlen folytán Németország másik intézményesült pszeudo-punk brigádja, az idén ugyancsak harminc éves Ärzte is nemrég adott ki nagylemezt (a tizenkettediket). Mindkettő összegző és visszatekintő jellegű album, de míg az auch egy önirónikus anyag, a Ballast der Republik egy leplezetlenül nosztalgikus alkotás. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Toten Hosen tagjai el vannak érzékenyülve a saját nagyságuktól. Az új lemezen Campinoék ihletett módon ötvözik a Németország történelmén való elmélkedést, a saját privát múltjuk megidézésével.

A dalok a szokásos kegyetlen őszinteséggel néznek szembe a Német Köztársaság politikai ballasztjával – Vergangenheitsbewältigung punk módra – iróniából viszont most kevesebb van. A szövegek egy részét Campino egy Marteria nevű keletnémet rapperrel írta, de ennek maximum stilisztikai következményei vannak. Ami a személyes hangvételű dalokat illeti, aki képes az  Altes Fiebert száraz szemmel végighallgatni, az, nem is tudom, vagy nem múlt el harminc éves, vagy nem tud németül. A Tage wie diese a rock zene szeretetéről szól, és tartok tőle hogy ezt az érzést, úgy ahogy a Hosen énekli meg, az mp3 generáció már alig ismeri, vagy ha még igen, pár évtized múlva már nem fogja. A Traurig einen Sommer lang halott rock zenészeknek állit emléket, és nem csak Rex Gildo német slágerénekest idézi meg, de Michael Jacksont is. De mortuis nil, nisi bene.

Ettől persze lehetne még a Ballast der Republik egy középszerű album, de nem az. Épp ellenkezőleg, ez az egyik legjobb Toten Hosen lemez. Csak azért nem mondom, hogy a legjobb mert nem emlékszem mindegyikre a többi tizennégy közül. „Igazi“ punk nóta talán csak kettő van, a Traurig einen Sommer lang, meg a Schade, wie kann das passieren (ez egy tipikusnak mondható TH szerzemény), elsőrangú rock nóta viszont annál több. A lemez elég változatos ahhoz hogy a majdnem egy órás játékidő ne tűnjön hosszúnak. A Reiss dich lossban, meg a Drei Worteban new wave beütések vannak, a sanzonszerű Europa tiszta melankólia, az akusztikus Draussen vor der Türt meg Herbert Grönemeyer is írhatta volna. Az Altes Fieberből valamikor még Hosen klasszikus lesz.

A Ballast der Republiknak van egy dupla CDs változata is. A második lemeznek van saját címe, Die Geister, die wir riefen, és feldolgozásokat tartalmaz. A Geister szervesen kapcsolódik a Ballasthoz, hiszen itt kizárólag német zenészektől átvett szerzemények hallhatók, és majdnem kizárólag antifasiszta dalok. Az Einen großen Nazi hat sie például olyasmi mint a Nem csak a szélsőjobboldalé a világ, a Hétköznapi Csalódások zseniális kis kupléja. Itt van még a Börgermoori koncentrációs tábor foglyainak dala is, de mindegyik szám ennyire komoly, hiszen Campinoék  feldolgoztak többek között egy-egy Ärzte (szép, kollegiális gesztus), Falco (Rock Me Amadeus) és Kraftwerk (Das Model) nótát is.

A Ballast der Republik az év egyik legfontosabb rock lemeze. Régen várom már hogy így fejezzek be egy recenziót.