The Mission, Amber Smith (A 38, 2012.06.06)

by Gabriel Szünder

Nem igazán értem mit keresett az Amber Smith a Mission előtt. Nem mintha nem játszottak volna jól – nagyon is jól játszottak – de zeneileg nem sok közük van a „darkwave szintér legszínesebb egyéniségeihez” (valahogy így hirdette a hajó legénysége a koncertet). Ja, hogy ők is britek? Haha. Komolyan mondom az Amber Smith britebb a jó öreg Erzsébet királynőnél. James Bondnál. Sőt, a Franz Ferdinandnál is. Mindegy, aki ott volt – myself included – élvezte.

Az Amber Smithel nagyjából annyi tapasztalatom volt eddig, hogy egy hosszú autóút során valaki meghallgatatta velem az Introspectivet. Nem emlékszem semmire, de ez biztos nem az együttes hibája, mert így élőben a dalok elég könnyen megjegyezhetőnek tűntek. A Lindsay’s Song például. Sokat játszottak a nem rég megjelent ötödik lemezükről (Square 1, Bourbon And Soda, Faster Then the Speed Of Light, Ise stb.), ezt-azt a Reprintről, de ha jól emlékszem csak egy régebbi dalt (I Was The First – itt előkerült egy szép azúr színű gitár is). Ennek ellenére, a koncert egy korrekt keresztmetszetét adta az Amber Smith életműnek, tehát csak örülni tudok hogy kivételesen nem késtem le a nyitózenekart. A britpop-indie rockal különben is úgy vagyok, hogy sznobizmus szeretni, de még nagyobb sznobizmus nem szeretni. Az Amber Smith előadásában szerettem.

A Mission az a fajta “legendás” zenekar akire a fene sem kíváncsi. Ezt természetesen a történelem igazságtalanságának számlájára lehet írni, de a történelem már csak ilyen. Nem mondom, a hajó többé-kevésbé tele volt, de azért a Cure nagyobb helyeket tölt meg. Másfelől, szeretem mikor mint beavatottak szűk társasága gyűlünk össze gyermekkorunk lexebb zenekarait ünnepelni. Kíváncsi vagyok a mai fiatalság várja-e majd húsz év múlva könnyes szemmel a Rasmust, vagy Justin Biebert egy kis kocsmában, miután az egész világ megfeledkezett róluk. Ha szerencsénk van nem is kell ere húsz évet várni.

Öreg Hussey, nem Wayne Hussey, de azért megdöbbentő volt látni az idő múlásának nyomait. Pláne hogy a koncert előtt épp a régi videókat nézegettem. Rövid hajjal és napszemüveggel, Hussey kb. úgy nézett ki mint Roy Orbison flúgos kisöccse. Részben úgy is viselkedett (fenékriszálás, jó Isten!). A magyarázat a keze ügyében levő boros üveg lehetett, de akkor is furcsa belegondolni hogy valamikor Hussey megjelenése még többé-kevésbé összhangban volt a Mission zenéjében rejlő érzékiséggel. Vizuális szempontból amúgy vegyes képet mutatott a banda. Simon Hinkler a Fields Of The Nephilim stílust favorizálta, Craig Adams úgy festett mint egy cockney verőlegény, Mike Kelly dobost meg mintha az Amber Smith felejtette volna ott. Tették mind csendben a dolgukat, ami show  volt azt Hussey szolgáltatta. Neki volt is mondanivalója rendesen, a dilis beszólásoktól, a szokásos közönségkényeztető szövegekig („Játszottunk ám mindenhol, Középföldén meg Mordorban, de sehol nem élveztük a koncertet annyira, mint épp itt, Budapesten”).

Mielőtt elkezdhettünk volna olvadozni a Beyond The Pale bevezető hangjaira, valamilyen oknál fogva végig kellet szenvedni egy borzalmas introt, amit nem tudom honnan szedték, de úgy szólt mintha Wagner írta volna delirium tremensben. Mégis, az intro alatt kellemesen nőtt a feszültség. Míg más zenekarok gondosan kell felépítsék a hangulatot, a Mission koncert olyan volt mintha a közepén kezdődött volna. A közönség szó szerint mindenre reagált amit Hussey mondott vagy énekelt, és minden hangra amit a banda játszott. Tudtam én is hogy a Beyond the Pale-el fognak kezdeni – igazán nem volt nehéz kideríteni – de ez semmit sem vett el a dal katartikus hatásából. A hangzás az elején egy kicsit zavaros volt, és a Serpent’s Kiss ezt meg is megszenvedte. A Garden Of Delightnál a sound is a helyére került, és a Wakeig aztán a koncert egyszerűen tökéletes volt. Elismerem hogy elfogult vagyok, de miért ne lennék?

A koncert fő részében csak Wake tűnt egy kicsit vontatottnak – a Wastelandben és a Deliveranceben újfent ragyogott a zenekar – de ráadás egy kicsit felemásra sikeredett. Megmondom őszintén, azt hittem az All Along The Watchtower lélegzetelállító lesz – végül is minden idők egyik legnagyobb rock nótájáról van szó, amit a Mission-nek sikerült a saját képére formálnia – de ehhez képest csak jó volt. A Like A Hurricane meg inkább érdekes mint jó. Legalábbis az elején, amikor Wayne Hussey egy szál villanygitárral próbálta előadni („the other ones are eating cheese in the back”). A végén volt még Blood Brother, de nem volt Tower Of Strenght. Valamit valamiért.

Egy óriási zenei élmény volt – ennél egyszerűbben nem lehet ezt megfogalmazni a 2012-es budapesti Mission koncert lényegét.