Anneke van Giersbergen, Frames, Kill Ferelli (Club 202, 30.05.2012)

by Gabriel Szünder

A Kill Ferelliből csak Kelly Kockelkorent láttam, amikor Annekével duettezett, és ez alapján – udvariasságból meg pláne – feltételezem hogy sokat veszítettem. A másik nyitóbanda, a Frames kicsit jellegtelennek tűnt. Persze nem könnyű élőben, első hallásra megítélni egy zenekart – az előző napi Kyuss show hatása sem múlt akkor még el – de a Frames akkor is úgy szólt mintha otthon felejtették volna az énekest, és attól félnének, hogy ez alapján valaki majd rájuk akasztja a post-rock címkét. Ettől mondjuk én is félnék. Az igazat megvallva, az instrumentális szerzeményeik kellemesen csordogáltak, nem zavartak senkit. Az előrelátható módon kis számban összegyűlt fanok eléggé álmatagon figyelték őket. Persze ők is Anneke miatt jöttek.

Anneke van Giersbergent nem földből, hanem napfényből formálta az Úr, ezt mindenki tudja, nincs is értelme erre több szót vesztegetni. Azt azért érdemes lett volna látni, hogy milyen kislányos bájjal mutatta fel Anneke a Beautiful One közben a saját arcképével díszített gitárját.

Nem teljesen pontos amit az előbb mondtam. A kis számban összegyűlt fanok nem Anneke van Giersbergen miatt jöttek. Akarom mondani, hogy sajnálatos módon a közönség legnagyobb része Annekét még mindig a Gatheringes múltja miatt szereti. El is tudom képzelni hogy egyesek nehezen tudják követni a hölgy zenei fejlődését. Mert hát volt egy darab Agua de Annique lemez, egy Anneke van Giersbergen & Agua de Annique, aztán az idén jött az Everything is Changing, az első „igazi” szólóalbum. Az lehet az ember benyomása, hogy az őt Gathering nélküli év egy átmeneti időszak volt, hogy Anneke saját zenei világa csak a jövőben fog kikristályosodni. Még ha az említett három lemezt (a Pure Air, meg az In Parallel más téma) zenei szempontból nem is lehet maradéktalanul egymásba illeszteni, azért a felszín alatt meg lehet sejteni a koherenciát. Ez természetesen Anneke személyiségéből fakad.

Miközben a fentieken töprengtem, Anneke egyszer csak megjelent a színpadon, és onnantól kezdve mindegy volt, hogy a dalok melyik lemezről származnak, élőben sikerült egy csodálatos egységet alkotniuk. A hangzás is nagyon el volt találva – én legalábbis élveztem a kontrasztot a szikár, de tiszta sound és az Anneke hangjából áradó melegség között. A Gathering dalok (Saturnine, Even the Spirits are Afraid) úgy szóltak mintha eredetileg az Air-en jelentek volna meg, az új lemez számaiból meg igazi rock nóták lettek. Jól emlékszem, hogy semmit sem játszottak az In Your Room-ról? Még ha volt is valami – a Hey Okay biztos nem – nagyon eldughatták.  Az IYR ilyen mértékű mellőzése azért nehezen magyarázható. Pláne hogy feldolgozás volt bőven. A Chocolate Genius (who the fuck is Chocolate Genius?) Down So Low-ja például gyönyörű volt. Az új lemezt kb. háromnegyedét eljátszották, és örültem is neki, hiszen ezek a dalok élőben teljesen új értelmet nyertek. A Feel Alive vagy a You Want To Be Free-be – talán nem véletlenül éppen ezekbe – rengeteg érzés szorult.

Anneke és az összegyűlt rajongók kis csoportja között ide-oda áramlott a szeretet az egész koncert alatt. Nyilvánvaló volt hogy aki ott van, nem véletlenül tévedt be. Ami engem illett, láttam a művésznőt az utolsó Gathering turnén, az első Agua de Annique koncertek alkalmával, és most az első szólólemezt bemutató túrán. Részeg éjszakáimon azzal áltatom magam, hogy titokban a sors valahogy összeköt Annekével. Szóval, folyt. köv.