Kyuss Lives, Shapat Terror (Barba Negra, 29.05.2012)

by Gabriel Szünder

Nem tudom hogy történik, de  a számomra fontos bandákat általában mindenféle furcsa újjáalakuló turnén, búcsúturnén, esetleg egyik kulcsszereplő lecserélése vagy halála után sikerül elkapnom. Ez mondjuk optimizmusra ad okot egy jövőbeli Nirvana koncertet illetően. Meg persze a Kyuss Josh Homme nélkül nem ugyanaz mint a Queen Freddy Mercury nélkül. Szóval, csak örülni tudok neki, hogy amíg Josh perelget és a Queens Of The Stone Age Chinese Democracy-ját próbálja előállítani, addig a Kyuss mint saját maga tribute zenekara járja a világot. (Annak kevésbé örülök, hogy lemaradtam  a Shapat Terrorról. Objektív okokból, de ez sovány vigasz) .

A stoner-doom énekes nem egy bőbeszédű fajta. Úgy általában. Amikor a múltkor itt járt a Premonition 13, az sem volt egy  stand-up comedy, de azért Wino hagyott ránk pár felejthetetlen egysorost (ld. “At 50 I had an epiphany – if I’d live another 50, I might enjoy it”).  A Kyuss társasága viszont a sivatagból érkezett, és az egy veszélyes hely. Egy magányos lélek megváltást, de kárhozatot is találhat ott. Sivatagi ember ritkán nyitja szólásra a száját, de akkor sem hiába. Végül is itt tényleg nem volt rá szükség, és ez a nagy befelé fordulás csak növelte a koncert intenzitását. Amikor Garcia kipréselte magából a One Inch Man (lonely soul…) legendás szövegét, annak súlya volt. A Kyuss képes lett volna elhitetni bárkivel hogy magával hozott pár démont a Palm Desert körüli ürességből. Ez mondjuk Brant Bjorkre nem vonatkozik. Ő inkábbi úgy nézett ki mint egy szelíd lelkű hippi, akinek egyetlen fájdalma, hogy sosem dobolhatott a Greatful Dead-ben.

A koncert előtt épp arról beszélgettem valakivel, hogy érdemes-e megnézni a Kyusst ha az ember nem ismeri a albumaikat. Szerintem feltétlenül. Egy Kyuss koncert nem arról szól hogy elmegyünk, hadd játsszák el nekünk a lemezről ismert számokat, hanem magáról a részvételről – a divinatórikus jammelésben való részvételről, amit a csapat a színpadon bemutat. Mikor ebből kialakul egy Freedom Run vagy egy Green Machine, ennek inkább feszültségoldó hatása van. A tény hogy a Green Machine például egy fajta sláger, egyáltalán nem akasztja meg a koncert ritmusát. Talán inkább az El Rodeo lógott ki egy kicsit a többi szám közül, de ez már a lemezen is olyan volt mintha Garcia és Homme Tom Waits fejével próbált volna meg gondolkozni (sikertelenül). Ez után a csapat el is vonult, bár máshol volt még 100% is. A rövidke ráadásban elhangzott még egy izzó Odyssey, majd a Conan Troutman-nel pontot tettek a show végére (a Conan Troutman-ért már nem is vállalok garanciát, az információ egy kollégától származik).

Szokták mondani hogy Garciaék feltaláltak egy új stílust, de szerintem a Kyuss esetében más történt. A Kyuss annyira mélyen merült el a rock zene tudatalattijában mint a Led Zeppelin óta talán senki. Ez viszont nem egy olyan mutatvány amit túl sűrűn meg lehet ismételni. Jobb is lenne ezért, ha a négy albumnak nem lenne folytatása, de John Garcia elhozná pár évenként városunkba a cirkuszt. Végül is így születnek a legendák.