Headspace, I Am Anonymous (2012)

by Gabriel Szünder

A Headspace egy dinasztikus alapokon szerveződött progresszív zenekar. A billentyűs Adam Wakeman az ugyancsak billentyűs hangszereken játszó Rick Wakeman fia. Rick Wakeman meg nemrég még egy elég ismert együttesben zenélgetett, úgyhogy a Headspace már csak a rokonsági viszony miatt is figyelmet érdemel. Figyelmet, de nem feltétlenül bizalmat, hiszen az eddigi tapasztalatok alapján, világhírű zenészek ivadékai sosem alkotnak a szüleik szintjén, és ritkán állnak elő valami figyelemreméltóval. Adam is lehetett volna egy Neil Wharton, de a Headspace igazán nem egy Yes tribute.

Adam Wakeman azt nyilatkozta egy interjúban hogy a Headspace a Dream Theater felé kacsingat. OK, az hogy „a tip of the hat to Dream Theater” egy picit mást jelent, de mindegy, mivel egyik kifejezés sem fedi az igazságot. A két banda közötti viszony sokkal intimebb. Elég csak a Die With A Bullet-ot meghallgatni. Nem kell ezt túlfilozofálni, hogy ez nem ugyanaz a zene, hogy csak hasonló elemekből építkezik, hogy esetleg a banda tagjai ugyanazokon a lemezeken nőttek fel mint Petrucci és társai stb. A helyzet az hogy a Dream Theater egy annyira széles ösvényt taposott ki, hogy erre előbb-utóbb minden progresszív metal zenekar rátéved.

A Headspace nem egy Yes tribute és nem is egy Dream Theater tribute. Ellenkezőleg, az I Am Anonimous egy változatos, sőt spontán lemez. Pontosabban, a spontaneitás hatását kelti, mert valójában biztos sok kemény munka fekszik benne. Bár a számok elég hosszúak és komplexek – ez kb. olyan mint azt állítani, hogy egy grindcore lemezen rövid dalok sorakoznak –, mindegyikben van valami amitől könnyen megjegyezhető, és amitől a lemez összességében is átlátható marad. A Fall Of America például úgy kezdődik mint a Walking In Memphis, hogy aztán a nyolcvanas éveket idéző hard rock – heavy metal irányába kanyarodjon el. Az In Hell’s Name-ben Adam mintha templomi orgonán játszana, ami egy fajta emelkedettséget kölcsönöz a dalnak. Az Invasion, épp ellenkezőleg, egy fenyegető, magasfeszültségű tétel. A Soldier egy borongós, zongorás, a késői Pink Floyd szellemében fogant – jobb szó híján – ballada.

A lemez legjobb pillanata számomra a Daddy Fucking Loves You, és nem csak a címe miatt. A dal egy finom, folkos résszel kezdődik, de lassacskán kinövi magát egy 15 perces sodró lendületű prog metal opusszá, hogy a végén újra szívszorító módon fulladjon bele a csendbe. Valószínűleg ez a Headspace legnagyobb erőssége, a könnyedség amivel képesek egymásba illeszteni a nagyszabású zenekari részeket és bensőséges, szívhez szóló dallamokat.

Ha majd lesz egy új Yes, Friends and Relatives lemez és rákerül egy Headspace dal, Adamnek nem lesz miért szégyenkeznie.