Pry, Transcendent Iridescence (2012)

by Gabriel Szünder

A Pry tagjai képesek voltak huszonegy dalt felpakolni fel az első nagylemezükre. Aztán elkeresztelték Incandescent Iridescence-nak. Elő kellet vennem a szótárat. Respekt, ez sem sűrűn történik meg. Móré Ádám és szerb-magyar csapata ráadásul négy videoklipet akar legyártani az Incandescent Iridescence-hez – a mai világban, mikor más csapat számára már egy is sok. Szóval, tombol a bizonyítási vágy. Ez egy jó pont. Nálam legalább is. Mégis, mégis, sok ez a huszonegy szám. Nem valami eredeti megjegyzés, de a kevesebb több lett volna.

Filip Maletić úgy énekel mint Layne Staley. Nem csak hogy olyan a hangja – ez önmagában nem lenne sem rossz, sem jó – de ugyanolyan a stílusa is, ugyanúgy használja a hangját. Ezt kicsit szokni kell. Kíváncsi lennék azért mi volt előbb: a Staley-szerű ének, vagy az Alice In Chains-szerű zene. A helyzet mármost az, hogy Layne-nek nem csak nagyon jellegzetes hangja volt, hanem nagyon személyes démonai is. Filip Maletić -nek meg (remélem) nincsenek. Ettől picit olyan az egész mint egy bad cover version, ahogy Jarvis Cocker mondaná. Ezt szerintem fontos megérteni ahhoz hogy az ember valóban értékelni tudja a Pry erényeit.

Megmondom őszintén, az elején nem tetszett az Incandescent Iridescence. Később egyre inkább. Az elején csak itt-ott hallgattam bele, de vagy két nap után eldöntöttem hogy az lesz a lemez definitív próbája ha sikerül egyben, megszakítás nélkül végighallgatnom (1 óra 40 perc!). Sikerült. Azóta vagyok Pry rajongó. Az együttes legnagyobb erénye az, hogy, még ha nem is ők találták ki ezt a zenét, de érzéssel, sőt szenvedéllyel játsszák. Ez hiányzik például a Staind-ből. A Pry zenéjében ellenben tényleg ott van az érzés és a szenvedély. (Erre a legjobb példa talán az 8 Circles című dal, amire már készítettek is egy klipet). Lehet, hogy egyesek szerint ez kevés, de szerintem nagyon is sok. Elég csak körülnézni – igazán nem az eredeti együttesekből van manapság hiány. Az eredetiség azonban sokszor a fülek csiklandozásában merül ki. Ennél azért fontosabb, hogy egy zenekarnak legyen egyénisége. Ehhez viszont nem kell feltétlenül új zenei formákat kitalálni.

A Pry esetében arról van végül is szó, hogy egy nagyok karakteres – és éppen ezért részben korlátozó – stíluson belül mozognak, és ez egy kicsit egybemossa a dalok közötti különbségeket. Pedig ezek is ott vannak. A Sweet például egy komplex, progresszivitásba hajló szerzemény, a Lifter egy direktebb riffelős-metalos tétel (tehát inkább Black Gives Way to Blue mint Dirt), az Lake Of Fortitude Pt. 2 meg inkább Stone Temple Pilots mint Alice In Chains. A Pry állítólag az Opeth zenéjéből is merített ihletet. Ezt ők állítják, magamtól sosem gondoltam volna rá. Így viszont – tekintve hogy ha tudjuk mit keresünk, általában meg is találjuk – az Incandescent Iridescence akusztikus részeiben tényleg fel lehet fedezni egy-két Opeth árnyalatot. A Tribe After Tribe-ra ellenben én asszociáltam, az Indigo Eyes – ban hallható törzsi dobolás alapján. Igaz hogy mikor ilyet hallok mindig a Tribe After Tribe jut eszembe. Mindegy, a fontos az hogy Simon Zoltán a lelkét is kidobolja – és nem csak az Indigo Eyes-ban, hanem az egész lemezen.

Gondolkoztam valami frappánsabb befejezésen, de inkább megmaradok annál, hogy az Incandescent Iredescence a legjobb debüt album amit az utóbbi időben hallottam.