Gazpacho, March Of Ghosts (Kscope, 2012)

by Gabriel Szünder

Pár éve Tony Bramwell, a Beatles egyik leghűségesebb útitársa, Rosemary Kingsland segítségével végre kötetbe rendezte szerteágazó visszaemlékezéseit, és Magical Mystery Tours. My Life With The Beatles címmel a nagyközönség elé bocsátotta. A könyv lenyűgöző. Bramwell mindenkit ismert, mindenhol ott volt, mindenben részt vett, de annál amit Tony mesél talán még érdekesebb a mód ahogyan teszi. Tony Bramwell tisztában van vele, hogy megélte azt a rövid korszakot amikor a rockzenének történelme volt. Amikor a zenészek még komolyan hittek abban hogy képesek valami teljesen újat létrehozni, valami jobbat, érdekesebbet, eredetibbet mint bárki aki előttük fogott gitárt a kezébe – és képesek voltak ezt másokkal is elhitetni. Ebből a szempontból, a prog megjelenése a rockzene történelmének beteljesedését jelentette, a rockzene méltóságteljes bevonulását a „komoly” művészetek szentélyébe. Érdekes hogy a jazzben ez mint visszafordíthatatlan folyamat játszódott le. A rockzene viszont a nyolcvanas évekre már megint a folklór történelemnélküliségét élvezte (vagy szenvedte).

A nu prog kifejezésnek – bár lényegében ugyanannyira ködös mint a grunge, vagy az újabb djent – ebből a szempontból mégis van értelme. A nu prog a (történelmi) tét nélküli progresszív rockot jelenti. Ez sok művész számára felszabadító élmény, de ennek a szabadságnak ára van. A rockzene értelmének nagy része ugyanis elveszett.

A Gazpacho nem azt a tobzódó zenét játssza mint a Mars Volta, ők a szabadságot másképpen öntik hangokba. A Gazpacho-é, a világ materialistásától való szabadság. Ezt persze nagyon sok féle zenéről el lehet mondani, de az igazság az, hogy a March Of Ghosts az első hegedűhangoktól egy elő, lüktető jelenlét. Ahogy Tolkien mondaná, a MOG olyan mintha nem is hallgatná az ember, hanem benne lélegezne.

Nem arról van szó, hogy a Gazpacho álom-rockja semmihez a világon nem hasonlítható. A What Did I Do esetében például párhuzamot lehet megállapítani a  Radiohead zenéjével, bár a Gazpacho inkább emelkedett mint elvont. A The Dumb-ban van egy kis Coldplay, pontosabban van benne valami amit Chris Martinék zenéjében manapság már sajnos hiába keresünk. A March Of Ghosts nagyon sok mindent képes magába olvasztani, Angelo Badalamentitől, a közel-keleti (ld. Golem), vagy ír-kelta dallamokig (Hell Freezes Over II, Mary Celeste). Ezekkel a „világzenei” beütésekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Csak remélni tudom, hogy nem valami obskúrus antimodernizmus jelei.

A Gazpacho azért tartozik még a progresszív bandák új generációjához, mert náluk a magas fokú zeneiség egy kimondottan punkos csináld- magad hozzáállással párosul. Szeretném is azt hinni hogy ez az új punk (pedig nem az).