Nightwish, Battle Beast, Eklipse (Papp László Sportaréna, 29.04.2012)

by Gabriel Szünder

Általában szeretem a nyitózenekarokat – egy kis ingyen szórakozás, ha úgy vesszük – de az Eklipse-et meg a Battle Beastet, mondtam, már csak nem nézem meg, úgyhogy szándékosan próbáltam lekésni a meghirdetett kezdést. Aztán , ahogy ez lenni szokott, megbántam, mert amit láttam Nitte Valo és acélszívű harcostársai produkciójából az igencsak meggyőző volt. Már a tény hogy annyira dübörgően szóltak is képzeletbeli kalapom megemelésére indított. Nem ismerem kívülről a BB acélozott debütalbumát, de valahogy sikerült bekapcsolódnom a mulatságba. A Show Me How To Die például oly apoteotikus módon lett a előadva, hogy rögtön gondoltam, hogy a zenekar munkásságában központi helyzetet elfoglaló dalról lehet szó. És valóban, utánanéztem, a Show Me How To Die külön megjelent kislemezen is. A Battle Beast tagjai nem azok a kimondott zenei trockisták – nem vallják a folytonos forradalom elvét – de a régi idők metálját lángoló szenvedéllyel szólaltatják meg. Szóval, ha valaha szóban, vagy akár gondolatban is vétkeztem a Battle Beast ellen, igen nagyon megbántam. Az Eklipse meg biztos hasonlóan jó volt.

A Nightwish színpadra lépése előtt, ami nem igazán lett elsietve, begyűjtöttem egy pár szociológiai morzsát. Első megfigyelés: a Nightwish koncerten többen voltak mint (ugyanott, pár hónappal korábban) a Dream Theateren. Lehet hogy csak nekem volt ez meglepetés? Annak ellenére, hogy a kezdetektől követem a Nightwish működését, nem voltam vele tisztában, hogy ilyen ismeretségi szintre jutottak. Lám, Tarja nélkül. Hiába, Anette a Nightwish Sammy Hagarja.

Második megfigyelés, a pólók leolvasása – és megolvasása – alapján: ez itt az új heavy metal generáció. Hammerfall, és nem Iron Maiden, Stratovarius, és nem Manowar. Meglepően kevés Metallica póló, viszont hasonlóan meglepően sok Dream Theater. Nem csodálkoznék ha pár év múlva a Nightwish és a Dream Theater félúton találkoznának.

Láttam az Nightwisht a Dark Passion Play turnén is, és bár tudom, hogy most valami olyasmit kellene írjak, hogy mára Anette tökéletesen beilleszkedett csapatba, mára a Nightwish egy sokkal egységesebb képet mutat stb., nem fogom ezt tenni, mivel szerintem már három évvel ezelőtt is nagyon jók voltak. Még szerencse, hogy nem ez volt az első NW koncertélményem, azt hihettem volna hogy Anette-nek nem szabad megszólalnia a színpadon. Komolyan, a koncert fő részét záró Over the Hills and Far Away -ig semmiféle kommunikációra nem ragadtatta magát.

A Nightwish tanulmányok egy másik toposza amitől el fogok tekinteni, az hogy Anette-nek még mindig gondjai vannak Tarja témáival. OK, Anette egy rock énekesnő, Tarja meg sosem volt az. Anettenek meg kell küzdenie olyan dalokkal mint a Come Cover Me, vagy a Dead to the World, Tarja viszont elrontotta volna a Slow, Love, Slow-t. Az Over the Hills and Far Away is Anettenek áll jobban.

Érdemes volt látni a Nightwisht az Imaginaerum turnén. Minden nagyobb, minden szebb mint a Dark Passion Play idején. Troy Donockley személyében még egy zene-tünde is utazik a csapattal. A színpadképet – a vetítések lenyűgözőek voltak – Alice Cooper és Tim Burton szelleme lengte körül. A lényeg mégsem ez, hanem maga az Imaginaerum lemez, a Nightwish legjobbja. Három negyedét bemutatták, kezdve az „ABBA- dallal”, a Storytime-al. A Dark Passion Play viszont csak három számmal képviseltette magát. Bye Bye Beautiful, nuku. Mást nem tudnék viszont felhozni a playlist ellen.

Mindig tetszett ahogy Tuomas „kicsi Wagner” Holopainen szerényen meghúzódik a színpad szélén. Ahhoz képest, hogy valószínűleg többet tett a heavy metal arculatának megváltoztatásáért mint akármelyik kortársa, igazán nem erőlteti rá senkire sem az egóját. Ha felhívja valamivel magára a figyelmet, az maximum a kinézete. Már látom is mint Jack Sparrow kisöccse a következő Karib tengerek kalózaiban. A színpad közepét – képletesen szólva – minden vikingek legvinkingebbje, Marco Hietala foglalta el. Marco egy óriási személyiség különben, a mai metál szintér egyik legszimpatikusabb frontembere, mikor épp ebben a szerepben jelenik meg. Anette ugyan elegánsan visszahúzódott a frontvonalról, de diszkrét jelenléte minden pillanatban meghatározta a koncertet.