Halestrorm, The Strange Case Of…. (Atlantic, 2012)

by Gabriel Szünder

Amióta újra szabad hard rockot játszani Amerikában, sok kezdő zenekar zavarban van. Hogyan lehet ezt a zenét úgy játszani, hogy az utóbbi évek hangzásán nevelkedett fiatalok számára is elfogadható legyen? Ez járhatott a Halestorm fejében is. Így sikerült elrontaniuk a második nagylemezüket. Lehet elrontották az elsőt is, csak azt nem ismerem. Pedig sok minden szól a Halestorm mellet. Szexis énekesnő, pimasz szövegek, meg hát a tehetség. Ami azt illeti, Lizzy Haletől nem igazán lehetne rossz néven venni, bármit is énekelne.

Érdemes megfigyelni, hogy olyan énekesnők megjelenésével mint Lizzy Hale vagy Taylor Momsen valami megváltozott. Lizzy és Taylor visszahozzák a szexet a rock n’ rollba. Remélem ez a Tarja-uralom végét jelenti. Tarjáról mint a tizenévesek ödipális vágyódásainak gyújtópontjáról beszélek, mert Tarja mint zenész soha nem uralt semmit. Ha Lizzy és Taylor valóban egy új tendencia kialakulásának az előhírnökei, én csak örülni tudok. Ha nem, még mindig itt van nekünk Alison Mosshart. Megfigyeltem különben hogy a Pretty Recklesst, ami zeneileg azért nyersebb mint a Halestorm, az internetes fórumokon általában alternatív rockként emlegetik. A kilencvenes évek még nem értek teljesen véget.

A Halestorm második nagylemezének jobb – és hál Istennek nagyobb – részét olyan típusú számok teszik ki mint a American Boys,  a You Call Me A Bitch Like It’s a Bad Thing, vagy a Mz Hide. Az első egy megbízható, régi vágású hard rock, némi Joan Jett filingel, míg a két utóbbi kicsit alternatívkodó, de a szónak a jó értelmében, ha lehet ilyet mondani. A Daughters Of Darkness viszont már az Evanescence rajongóknak készült, ami kimondottan sajnálatos. Van ezeken kívül még a lemezen egy maréknyi popballada. Három, ha jól emlékszem, de egyik felejthetőbb mint a másik.

Egyelőre ennyi. Szerintem lesz a Halestorm jobb is. Kicsit úgy áll most a dolog az együttessel, hogy a dalcímek néha jobbak mint maguk a dalok.