It Bites, Map Of The Past (Century Media, 2012)

by Gabriel Szünder

Egy időben elég sok keresztény rockzenét hallgattam. Komolyan is vettem a dolgot, igyekeztem az amerikai CCM világát módszeresen feltérképezni. Nem a ráncokat akartam kisimítani a lelkemen, hanem egy elméleti kérdésre kerestem a választ. Ha már a rockzene annyira megfáradt, nem lehetséges vajon, hogy a megoldás azoknál van akik teljesen más késztetésből fordultak a műfaj felé? Azoknál, akik esetében a zene nem haragból, lázadásból, kétségbeesésből, szexuális kielégületlenségből – nem negativitásból születik, hanem valami egzisztenciális telitettségből. A választ mindenki ismeri, aki hallgatott valaha keresztény rockot. Kevés kivétellel (megemlíteném a Needtobreathet) a keresztény együttesek egyszerűen a „normális” rockbandák töketlen változatai. Jobb szó nincs rá.

A zenészek vallási hovatartozásának nincs semmi köze ahhoz hogy egy zene negatív vagy pozitív késztetésből születik-e. Nem tudom például hogy az It Bites tagjainak mi a világnézetük – nem is érdekel – de régen hallottam egy ennyire fényes, ennyire tiszta albumot mint a Map Of The Past. Nem is nagyon tudnám semmivel összehasonlítani ami az utóbbi időben jelent meg. Talán M. Ward utolsó lemezével, de abban nincs ennyi mélység.

Olyan zenekarokhoz viszonyítva mint a Pure Reason Revolution vagy a Mars Volta, nincs sok újszerű abban amit az It Bites csinál, de kevesen képesek ennyi bájjal megidézni a Pink Floydot, a Yest (ld. Flag), a Beatlest vagy a Queent (Send No Flowers).

Már a Map Of The Past borítója is annyira gyönyörű, hogy a szívem szakadt volna meg ha a lemez középszerű szerzeményekkel lett volna tele. A borítónak van különben köze a zenéhez, mivel az utóbbinak is van egy ilyen nosztalgikus jellege. Nosztalgikus, de nem melankolikus. Az IB nem egy múltba révedő együttes, az IB-nek egyszerűen csak van egy 30 éves múltja.

Igazán nem szeretném azt a benyomást kelteni hogy a Map Of The Past valami effeminált zenét tartalmaz, de tény hogy az It Bitesból hiányzik minden agresszivitás, minden darabosság. Ha az együttes valóban harap, kizárólag abban az értelemben, hogy olyan dalok mint a The Big Machine, a Cartoon Graveyard, vagy a Send No Flowers kiharapnak egy-egy darabot az álmainkból, a vágyainkból, a bánatunkból. Ugyanakkor van az It Bites zenéjének egy játékosan könnyed jellege is. A Send No Flowers például egy musical-szerű darab, ami nem csak a Queenre emlékeztet, de meglepő módon az a mesés III Sides To Every Story című Extreme albumnak az egyik harmadára is. Kimondottan jó ilyesmit hallani, pláne hogy amióta sokan az operában és a szimfóniában keresik a rock megváltását tele van a világ lomha zenével.

És egyszer sem írtam le a „progresszív” szót.