Imperial State Electric, Pop War (Psychout Records, 2012)

by Gabriel Szünder

Sok kemény rocker szerint az indie rock rongylelkű divatmajmolók zenéje, és ez részben érthető is. Annyi felhajtás volt az utóbbi években a műfaj körül, hogy ez minden jó érzésű embernek elvehette a kedvét. Pedig hát az indie rock egy vissza a gyökerekhez típusú jelenség, és egy-egy ilyen megtisztulási mozgalom csak jót tehet a rockzenének. A gyökerek meg ugyanazok, mint amelyekből a hard rock is valamikor szárba szökkent. Jack White mesélte egy interjúban, hogy a White Stripes indulásakor azért fektetett akkora hangsúlyt az imidzsre, mert így próbálta a jó öreg blues rockot újdonságként eladni. Vannak indie rockon belül határesetek is, mint a Wolfmother, akiknek a zenéjében épp elég Led Zeppelin, meg Black Sabbath van ahhoz, hogy a hard rock közönség is elfogadhassa őket. A kilencvenes években a Robinson testvérek (ld. Black Crowes) sem csináltak mást mint az új évezred elején a White ál-tesók. Végül, mi mást jelent az Imperial State Electric, mint hogy Nicke Andersson nyersebb rockot akart nyomni mint a Hellacoptersben?

A fentiek szempontjából, az ISE egy kimondottan figyelemreméltó zenekar. A tény hogy Nicke a hard / punk rock felöl érkezett lehet az oka annak is, hogy az Imperial ennyire frissen hat, most amikor az indie „mozgalom” levegő után kapkod. Futólag talán azt is meg lehetne említeni, hogy Dolph de Borst, volt Datsuns tag részvétele miatt az ISE egy majdnem-szupergrupp.

Az első Imperial State Electric albumon is voltak jó számok (Resign, Lee Anne stb.), de itt már a lemezt nyitó dal is nagyobb reményekre ad okot. Olyan is az egész lemez mint az Uh Huh – mérték nélküli élvezkedés a hetvenes évek hangzásvilágában.. El lehet azon bingozni hogy melyik nóta melyik hetvenes évekbeli bandát idézi (Back On The Main – Steppenwolf, korai Whitesnake, Enough To Break Your Heart – mindenki aki harminc évvel ezelőtt hard rockot játszott), csak éppen értelme nincs. Mint ahogy annak sincs értelme, hogy megjegyezzük, a Hives, vagy a Strokes is tudnak ilyet (ld. Monarchy, ill. Uh Huh). Minden esetre, akkora Beatles dalt mint a Can’t Seem To Shake It Off My Mind már az Oasis sem írt régen (és valószínűleg soha többet nem is fog). Olyan szívfájdalmas bluest-balladát mint a Waltz For Vincent meg már régen nem írt senki.

Indie vagy sem, a Pop War egy óriási rock album. Mondanám hogy nem hallottam semmi ehhez foghatót az utóbbi időben, de hallottam. Jack White első szólóalbumát, a Blunderbusst.