Shinedown, Amaryllis (2012)

by Gabriel Szünder

Aki aggódott az amerikai hard rock zene sorsáért, megnyugodhat. Pár évvel ezelőtt még valószínűtlennek tűnt hogy a műfaj képes lesz majd magához térni, de azóta ez megtörtént. Köszönhető ez olyan együtteseknek mint a Daughtry, a Shinedown, a 3 Doors Down, az Alter Bridge, meg hát a Nickelback. Nickelbackék kanadaiak, de ezt nem fogjuk a szemükre vetni. Mi sem bizonyítja jobban hogy új stílus van kialakulóban, mint hogy ugyanazokat a hangzásbeli jellemzőket megtalálhatjuk olyan különböző zenészeknél mint Avril Lavigne, vagy az istencsapása keresztény rocker Jars Of Clay.

Érdekes módon ehhez a jelenséghez egyik visszatérő nyolcvanas évekbeli banda sem járult hozzá. Sőt, maga a nyolcvanas évekbeli hard rock sem közvetlenül (minden esetre nem az amerikai változata). A Shinedownt el lehet képzelni mondjuk a Danger Danger nélkül, de sokkal nehezebb lenne elképzelni a grunge, az úgynevezett postgrunge vagy a kilencvenes évek alternatív rockja nélkül. A legegyszerűbben talán úgy lehetne leírni a „régi” és az „új” hard rock közötti különbséget, hogy míg a nyolcvanas évekbeli rockbandák nem igazán vették komolyan magukat, a huszonegyedik századiak ezt teszik. Ettől persze nem jobbak. Sok esetben épp ellenkezőleg.

A Shinedown a legfigyelemreméltóbb a fent említett zenekarok közül. Szerintem legalábbis. A szokásos okokból. Óriási dalok, óriási énekes stb. Az előző Shinedown album, a Sound Of Madness,  meghatározó jelentőségű volt – ott találkozott a banda először szembe önmagával. Az Amaryllisnek nincs is egyéb szerepe mint az ott definiált stílust csiszolgatni. Ezért van az hogy az Amaryllis ugyanolyan mint a Sound Of Madness, de részleteiben mégis más.

Az Adrenaline és a Bully, nevükhöz méltóan, meglepően sűrű gitársounddal nyitják az albumot. Gyenge pillanat nincs is az lemezen, erősebb viszont annál több. Az Enemies, a For My Sake vagy a címadó lenyűgöző, himnikus zeneszámok. Felejthetetlen dalok, amik az ember eszébe juttatják hogy miről is kellene szólnia a rock zenének. Pontosan erről. Ennek ellenére, az Amaryllis az I’ll Follow You és a Through The Ghost körül forog. Ezen a két lírai hangvételű nótán le lehet mérni az egész távolságot ami a Shinedownt elválasztja a nyolcvanas évek hard rock zenekaraitól. Méltóság van ezekben a dalokban. Közelebb állnak Bruce Sprinsteen szerzeményeihez, mint a régi vágású pinabűvölő balladákhoz.

A tavalyi a Daughtry album sem volt rossz, de az idei Shinedown jobb.