Prong, Carved Into Stone (2012)

by Gabriel Szünder

Volt idő, emlékszem, amikor a Prong „avantgárd” metálnak számított. Volt is benne igazság. Azok mesés kilencvenes évek persze még egyszerűbb idők voltak. A Dream Theater vagy a Meshuggah például még alig ütötték fel a fejüket. Ami azonban ennél is fontosabb, a Prongban tényleg megvolt egy másfajta jövő ígérete. A metal, nem a világ számára. Az emberarcú szocializmus alapjait talán még Tommy Victor sem tudta volna lefektetni. Olyan lemezek alapján viszont mint a Cleansing, a Chaos AD, a Vulgar Display Of Power, az Urban Discipline, vagy akár a Foul Taste Of Freedom, nézhetne ki másképp is a metál. Valamikor valami félresiklott, most meg itt állunk Bullet For My Valentineokkal, meg Nightwishekkel körülvéve. Dimebaget lelőtték, a Sepulturat már nem is nagyon tudjuk hol keressük, és Evan Seinfeldot sokan már csak Spyder Jonezként ismerik. A Prongra meg ki emlékszik?

Én emlékszem a Prongra. Sőt három évvel ezelőtt ott voltam a koncerten is, a Dürer Kertben. Ott mindenki meggyőződhetett hogy – amerikaiul szólva – Tommy Victor csapata él és rugdos. Érdekes amúgy hogy ezt egy sor kilencvenes évekbeli bandáról el lehet mondani. A Chair In The Doorway a Living Colourtól jó volt, a Seeing Eye Dog a Helmettől úgyszintén, a Black Gives Way To Blue feltámasztotta az Alice In Chainst, a Reborn In Defiance meg bebizonyította hogy a Biohazardért sem kell aggódni. Valószínűleg Spyder Jonez nélkül is elég jól ellesznek. (Ami meg a Sepulturat illeti, az Andreas Kisser körüli Sepulturat, szerintem manapság erősen alul vannak értékelve – de erről talán egy más alkalommal).

Nem csak hogy emlékszem a Prongra, de vártam is az új albumot. Kevés esély volt rá hogy elrontják, de egy huszonhat éves banda esetében sosem lehet tudni. A Prong végtére is nem a Dire Straits. Megismétlődhetett volna a Ministry esete a Relapse lemezzel. Megtörténhetett volna hogy a Prong sem csinál mást, mint hogy megpróbálja előadni régi önmagát. De nem, ha Tommy Victor megdühödik, a Prong még mindig úgy vágtat mint a bölény. Bizonyítékul itt vannak a Carved Into Stone hardcoreosabb momentumai, a Keep On Living In Pain, az Ammunition, vagy a List Of Grievences. Ez utóbbi az album legpofánvágósabb nótája. A Revenge Best Served Coldot érdemes külön kiemelni, mivel a lemez talán legjobb refrénjét birtokolja.

Az eddigiek alapján a Carved Into Stonet nyugodtan oda lehetne helyezni a Reborn In Defiance mellé. Mindkettőnek sikerült átmenteni a huszonegyedik századba a metal és a hardcore tipikusan kilencvenes évekbeli ötvözetét. A Prong visszatérő lemeze viszont ennél egy kicsit komplexebb. Vannak rajta olyan indusztriális hangulatú tételek mint a State Of Rebellion, vagy a Path Of Least Resistance, de ebben az esetben ezek akár old schoolnak is nevezhetőek. Inkább a metálosabb nóták hatnak újdonságnak. Ezek közül sem első sorban a lemezt nyitó felszteroidozott power metal Eternal Heat, hanem a kimondottan heavy metalos (a szó amerikai értelmében) Put Myself To Sleep, vagy a címadó Carved Into Stone, ami olyan mint egy Ozzy-Zakk Wilde szerzemény prongositott változata. A sorok között még a Black Sabbathot is ki lehet olvasni.

Ajánlanám a Carved Into Stonet mindenkinek aki az új Panterat keresi. Nem mintha a Prong hasonlítana a Panterara, éppen azért mert nem hasonlít. És a metalcorenak sincs jobb ellenszere.