The Safety Fire, Grind The Ocean (InsideOut, 2012)

by Gabriel Szünder

Egy sor prog metal istenség nyilatkozott elismerőleg a Safety Fire-ról, a csapat Facebook oldalán van is egy rövid lista. Aki hanyatt kíván vágódni belepillanthat. Biztos van viszont aki nem akar keresgélni a Facebookon, úgyhogy inkább elárulom kiről van szó: Devin Townsend, James Labrie és a King’s X. Utóbbi együttesen úgy látszik testületileg eluralkodott a Safety Fire láz. Nem tudom más hogy van vele, de nálam ez a fentről jövő validálás általában az ellenkező hatást váltja ki. Az hogy valaki zseniális zeneszerző még nem azt jelenti hogy ért is a zenéhez – már amennyiben egyáltalán lehet érteni hozzá – elég csak utánanézni hogy mennyi zsibbadt banalitással van tele a legtöbb interjú. James Labrie szereti a Saferty Firet. Na és.

A reklám tehát inkább elrontotta nálam a felfedezés örömét, úgyhogy elsőre nem is igazán tetszett a Grind The Ocean. Volt benne viszont valami amitől másodszorra is meghallgattam, aztán harmadszorra is. A SF hál Istennek nem úgy közelit a prog metál fogalmához, hogy vajon milyen lenne Helloweent játszani miután lenyeltünk egy marék Ecstasy tablettát. A Safety Fire az úgynevezett modern metál felől közelíti meg a progresszív zenét, és ezt nem egyszerűen túlbonyolítja, hanem szerencsésen – de tényleg – keveri egy rakás jazzes virtuozitással. Ebből a szempontból a SF olyan együttesekkel mutat családi hasonlóságokat mint a Periphery, a Cynic vagy az Atheist. Nagyon-nagyon ritkán úgy szól a banda mint egy haragos Dream Theater – például a DMP / FDP egyes részeiben – de nem ez a jellemző.

Bár a Floods Of Colour vagy a Circassian Beauties-ba szorult némi dallam is, a dalokat nem igazán lehet egymástól megkülönböztetni. Majd a következő albumokon. Gyakorlatilag biztosra vehető hogy a közeljövőben az együttes tagjai felfedezik majd a dallamok fontosságát és összehoznak egy „dalközpontú”, „letisztult” lemezt. A Grind The Ocean még nem erről szól. Nem könnyű egy az egyben meghallgatni, darabonként viszont nem érdemes. Akit nem mos el a zeneáradat amit a banda a nyakába zúdít, az a végtelenségig kidolgozott részletek sokaságában gyönyörködhet. A GTO egy ilyen majd mi megmutatjuk a világnak típusú album. Mondjuk ettől jó.