Buck Satan And The 666 Shooters, Bikers Welcome Ladies Drink Free (AFM Records, 2012)

by Gabriel Szünder

Mivel magyarázható vajon ez a nagy szeretet a country zene iránt ami úrrá lett az utóbbi időben az amerikai rock zenészeken?

Gondoltam hogy majd kitalálok valami erősen ideológiakritikus magyarázatot, de az igazság az hogy fogalmam sincs. Pár éve ott volt  a Lost Highway a Bon Jovi-tól, tavalyelőtt a Born Free Kid Rock-tól, Sebastian Bach már jó ideje ijesztgeti a világot egy country lemez ötletével és most itt van Al Jourgensen. A Bon Jovi lépése nem volt igazán meglepő, hiszen a New Jersey-i trubadúr és az újabb keletű country zene közönsége között biztos nagy az átfedés, a rock kölyök meg valószínűleg egyre nehezebben talált választ a kérdésre, hogy ugyan mi köze neki a raphez. Sebastian Bach döntéseit ne is próbáljuk megérteni, de Al Jourgensen? Mi jön még? Lars Ulrich rádöbben hogy itt az ideje nekiállni egy Metallica – Merle Haggard lemeznek? Ha már a Lulu olyan jól sült el.

Azért amikor egy amerikai zenész a countryhoz nyúl, az nem olyan mint amikor a Children Of Bodom Brintney Spearst játszik. Az amerikai zenész ilyenkor a saját zenei örökségével néz szembe. Nem is olyan régen a The The kiadott egy Hanky Panky névre keresztelt lemezt, amely tizenegy Hank Williams klasszikus feldolgozását tartalmazta. A The The egy angol együttes, de ez talán mellékes. A lényeg hogy a Hanky Panky a szó szoros értelmében zseniális volt. Nem azért mert a nagy Hank zenéjét villanygitárokra hangszerelték át, hanem mert előhozták a dalokban rejlő tragikumot. Al Jourgensen viszont más késztetésből készített country lemezt.

AJ country zenéje ironikus, szarkasztikus, paródikus. Van aki mást várt? A Bikers Welcome Ladies Drink Free egy politikai állásfoglalás. Részben, legalábbis. Elég csak elolvasni a Drug Store Truck Drivin’ Man szövegét. Persze hogy a zene alapjában véve apolitikus, de a zene egy kultúra része, többek között egy politikai kultúra része. És hát a country zene az amerikai jobboldali kultúra része. Vannak természetesen kivételek is, de Steve Earle és a Dixie Chicks-en kívül kevés baloldali country zenész bolyong Amerika zöld mezőin.

A politikai állásfoglalások képesek tönkrevágni egy lemezt, de Buck Satan esetében pont az ellenkezője történt. Jourgenen úgy fetreng a bűnös élvezetekben (ld. guilty pleasure) mint malac a pocsolyában. Ezért ilyen észveszejtően jók ezek a nóták. Az sem elhanyagolható tényező hogy Jourgensen egy remek dalszerző, de itt többről van szó.

Ha rajtam múlna, összehoznám Buck Satant a Nightwatchman-el és beajánlanám őket Bruce Springsteen-nél előzenekarnak. Az évtized turnéja lenne.