Lechery, In Fire (Metal Heaven, 2011)

by Gabriel Szünder

Elmentem megnézni a Steelwing-et a Rocktogon-ban, gondoltam élőben talán nem annyira unalmasak mint lemezen. Ugyanolyan unalmasak. Rögtön meg is fogalmaznám itt a kérdést hogy miért is fárasszuk le magunkat Iron Maiden vagy Accept kópiákkal mikor itt vannak még az eredetiek. Nem csak úgy, költőileg kérdezem, van rá válaszom is. Kettő.

Egyfelől, meg tudom érteni hogy a nálam jóval fiatalabbak nem a szüleikkel vagy nagyszüleikkel egykorú zenészeket akarnak látni a színpadon ha már metál koncertre járnak. Sőt, tudni vélem hogy a mai világ rendje szerint a kópiák felzabálják a modelleket és hogy a szimulákrumok apokaliptikus bulijának semmiféle virradat nem fog egyhamar véget vetni. Ettől persze még nem kell szeretni az úgynevezett retró-metált.

Másfelől, minden evolúció kihasználatlan lehetőségeket hagy maga után. Kérdés ebben az esetben hogy amaz régi metálnak van-e még ma értelme. Úgy látszik hogy van. A „klasszikus” metál végül is a leginkább fikcionális zenei műfaj és ugyan ki ne vágyna néha egy kis eszképizmusra? Az új Lechery albumnak már az Awakening című intrójára is pavlovi módon el szoktam lazulni.

Mindezt azért írtam le, mert szerintem a retró-metál egy annyira egységes – egységesen szürke – műfaj hogy itt gyakorlatilag lehetetlen „objektív” különbségeket tenni a bandák között. Van aki ezt szereti, van aki azt. Pszichológiai okokból. Én például a Lechery-t inkább szeretem mint nem.

Ki lehet nyugodtan jelenteni hogy az első Lechery album, a Violator, nem borította lángba a világot. Úgy tudtam meg hogy egyáltalán létezik egy második lemez hogy a banda hivatalos Facebook oldalán valaki odakommentelt valami ilyesmit: „azt azért nem ártana megjegyezni hogy a Lechery utolsó albumát In Fire-nek, és nem Violator-nak hivják”. Az In Fire persze semmiben sem különbözik a Violator-tól. A Lechery esetében még egy Hammerfall-szerű fejlődést sem lehet megállapítani. Az új lemez kb. így néz ki: a Mechanical Beat egy kicsit power metálos, az All The Way egy kicsit hard rockos, a We All Gonna Rock You Tonight egy kicsit slágeres, a Lust For Sin egy kicsit himnikus. Amúgy van az In Fire-on minden ami szükséges a nyolcvanas évek megidézéséhez: idióta lemezborító, idióta dalszöveg, idióta dalcím. A Heart Of A Metal Virgin nekem például kimondottan fáj.

Mondjuk hogy egy hetes. A Steelwing kevesebb lett volna.