Andromeda, Manifest Tyrrany (!K7, 2011)

by Gabriel Szünder

Lester Bangs szerint a progresszív rock, ellentétben a fogalom jelentésével, nem evolúciót, hanem dekadenciát jelent. Lester Bangs-nek igaza van. Lester Bangs-nek olyankor is igaza amikor téved. Sőt, néha akkor van a leginkább igaza. Fel lehet ezek után tenni a kérdést hogy a progresszív metált hasonlóképpen kell-e megítélni. Amikor az úgynevezett prog metál megjelent, a rockal kapcsolatban a progresszivitás gyanúja már aligha merülhetett fel. Ebből a szempontból eleve nem volt értelme valami sokat várni a stílustól. Mégis, a progresszív rockban és metálban van valami közös, ami részben megcáfolja Mr. Bangs tézisét: a progresszivitás mindkét esetben azt jelenti hogy a műfaj egyszerűen nem bírja el – vagy alig – a zenészek művészi ambícióit. Akik képesek ezt a feszültséget kreatívan kezelni, általában élvezhető zenét produkálnak, akik meg nem, olyat mint legutóbb az Opeth.

Az Andromeda-t az első kategóriába helyezem. Az Andromeda zenéje nem annyira prog metál mint prog rock, metál elemekkel. Ennek a mondatnak nincs valami sok értelme, sőt, alapjában véve kimeríti a Wittgenstein által megfogalmazott értelmetlen mondat minden kritériumát. Amiről nem lehet beszélni hallgatni kell, hirdette Ludwig W., de én ehhez azért hozzátenném hogy ha már olyasmiről beszélünk amiről nem lehet, legalább tegyünk úgy mintha lenne valami mondanivalónk.             Engem például az Andromeda mindig is az Alan Parsons Project-re emlékeztetett. Nem mintha a zene annyira hasonlítana – bár az új album False Flag című dala alapján épp az ellenkezőjét is lehetne állítani – hanem mert a két banda hasonlóan nagylelkűen bánik a dallamokkal, mert mindkét banda van olyan merész hogy a helyenként igencsak komplex szerkezetű zenei kompozícióikat – kimondani is szörnyű – pop-os elemek köré építse. Itt van például az új Andromeda album esetében a Lies R Us napfényes, égszínkék refrénje, ami jól mutatja hogy nem kell túlbonyolítani egy nótát felesleges művészkedéssel.

Nem tudom mi a „helyes” aránya a rock és a metal elemeknek egy jófajta progresszív opusban – ha valaki az ellenkezőjét állítja, egyszerűen nem hiszem el – de a mód ahogyan a Stay Unaware – ben a bősz riffelés fuzionál a hetvenes éveket idéző orgonafutamokkal, engem kimondottan kielégít. Hasonlóan kielégítőnek tartom a módot ahogy az Asylum-ban az zenekar eljátszik a modernebb elektronikus hangzásokkal (ld. pl. Pendulum). A Chosen By God és a Go Back To Sleep, mindkettő a maga módján, egy megöregedett, lehiggadt, tisztábban látó Pink Floyd-ot idéznek – de hát hogy is lehetne másképp?

Az Andromeda zenéje tág határok között mozog, de ez nem azt jelenti hogy nincsenek határai. Nehéz ezért megjósolni hogy a következő évek Andromeda albumai közül hány lesz még képes ilyen üde és harmatos maradni. Nem baj, legrosszabb esetben hallgatjuk majd a régieket.