Sideburn, IV. Monument (Transsubstance Records, 2012)

by Gabriel Szünder

Valamikor a kilencvenes évek közepén, amikor épp másféle zenei szelek fújdogáltak, Billy Gibbons arról elmélkedett egy interjúban, hogy a blues rock egy túlhaladhatatlan zenefajta. A blues rocknak megvannak a maga ciklusai. Az emberek előbb-utóbb ráunnak, de a stílus periodikusán visszatér a figyelem középpontjába. Nem kell siratni, csak ki kell várni a következő hullámot. Persze, könnyű játszani a profétát, ha az embernek ekkora szakálla van. De Billynek igaza volt. A mainstream médiák idiotizmusának köszönhetően ez mondjuk nem annyira nyilvánvaló, mint a nyolcvanas évek végén, mikor csak úgy nyüzsögtek az MTV-n a Led Zeppelin dús emlőin nevelkedett bandák, de pár éve mintha már megint a csapból is a blues rock folyna. Igaz, hogy most nem annyira a Page, mint inkább az Iommi örökség a mérvadó. Az elején még lehetett is ennek örülni, de a száznyolcvanadik Black Zeppelin – Led Sabbath típusú bandáért azért már csak nehéz lelkesedni.

Ahogy az lenni szokott, sokan játsszák manapság ezt a zenét jól, de kevesen játsszák nagyon jól. A svéd Sideburn az előbbi kategóriába tartozik. Esetükben nem éppen a legújabb generáció képviselőiről van szó. 1997-ben alakultak és ugyanabban az évben debütáltak mint a Mastodon. A IV Monument valóban a negyedik SB lemez. Ez alapján, lehetne a banda ismertebb is, de nem az. Nem játszanak olyan eredeti zenét mint az atlantai kollégáik, de ez önmagában még nem lenne baj. Chris Robinson például két óriási lemezt készített tavaly, és azok legalább annyit köszönhetnek a Grateful Deadnek, mint a Monument a Black Sabbathnak.

A Sideburn lemez egy kurvajó riffel indul, de elég hamar kiderül, hogy a stockholmi zenészek inkább a hangulat, mint a dalírás mesterei. A feeling nagyon az, aminek lennie kell, és a metalcoreon szocializálódott újabb generációknak biztos jót tenne, ha végighallgatnák a Monumentet.  Egy hallgatást már csak Jani Kataja hangja miatt is megér. Másfelől, a Tomorrow’s Dreamen kívül alig akad kiugró szám a lemezen. A Silverwing  a zeppelintása miatt emlékezetes, a Crossin the Linest meg mintha a Planet Caravan ihlette volna. Ezekben a részben akusztikus dalokban, Kataja tényleg belead apait-anyait. A maradék hat nótáról nem igazán van mit mesélni.

Jó tudni, hogy nem a Mustasch az egyetlen arcszőrzetről elnevezett banda Svédországban.