Ian Anderson, Thick As A Brick 2. Whatever Happened To Gerald Bostock? (EMI, 2012)

by Gabriel Szünder

1997 és 2002 között futott az amerikai Fox csatornán egy Ally McBeal című, a Wikipedia szerint „élénk, drámai”, de valójában igen borzalmas TV sorozat. Nem igazán néztem ezt a humoros ügyvédsorozatnak álcázott ideológiai torzszülöttet, de ennek ellenére emlékszem egy meglepően filozofikus jelenetre. Az egyik részben egy filmkritikus jogtalan elbocsátásért pereskedett a volt munkaadóival. Utóbbiak azzal védekeztek hogy az említett kritikus nem vette komolyan a munkáját, lévén hogy a recenzióit ilyesmire redukálta: „ez jó”, vagy: „ez szar”. Az Ally McBeal alkotói ezt viccnek szánták, pedig nem az. Ha félrehajítunk minden tudásértékkel alig rendelkező hasonlatot, metaforát, redundáns információt, vajon nem ez a lényege minden recenziónak? Legalábbis a mi pop-kulturális szintünkön, bár az akadémiai magaslatokon sem hiszem hogy annyira más lenne a helyzet.

Nem véletlenül jutott mindez épp az új Ian Anderson album kapcsán eszembe. A Thick As A Brick 2-ről nem kellene többet mondani mint: „ez jó”. Kicsit kiegészítve: „ez Jethro Tull”. Következésképpen: „ez egy jó Jethro Tull lemez”. Hogy a negyven évvel ezelőtt megjelent szeminális Thick As A Brick folytatásából miért lett Anderson szólólemez, azt nem tudom, de biztosan utána lehet járni. A szimmetria kedvéért szép lett volna a borítón a Jethro Tull nevet olvasni, de zenei szempontból ennek nincs jelentősége.

Ian Anderson azt nyilatkozta valamikor az eredeti Thick As A Brick-ről hogy az egy paródia lemez volt, hogy ott a Yes és az Emerson Lake & Palmer típusú, nehézsúlyú progresszív rockot akarták kifigurázni. Ha ez igaz – és remélem hogy az – akkor levonhatjuk a figyelemreméltó következtetést hogy a prog rock esetében gyakorlatilag lehetetlen különbséget tenni maga a műfaj, és annak a paródiája között. Pontosabban, a kettő összemosódik. Ebből a szempontból a progresszív rock semmiben sem különbözne korunk „elit” művészetétől. Azon is el lehetne talán gondolkodni, hogy a prog nem attól lesz igazán progresszív hogy a klasszicitás betetőzéseként jelenik meg, hanem hogy képes ironikusan viszonyulni a saját klasszicitásához.

Lehet, maga Ian Anderson is elfelejtette, hogy Thick As A Brick-et eredetileg paródia lemeznek szánták, és ezért készítette el pont ennek a „második részét” – és nem az Aqualung-nak, mondjuk. Gerald Bostock története természetesen továbbmesélhető. Mi történt tehát az egykori költő csodagyerekkel az utóbbi negyven évben? A TAAB2 öt lehetséges sorsot vázol fel: GB mint lelketlen bankár, mint lelkes homoszexuális, mint ütközetben megsebesült katona, mint keresztény prédikátor, illetve mint bélyeggyűjtő-játékvonatozó most ordinary man. Az új lemezhez nem csak a hagyományos újságkivágásos lemezborító jár, hanem egy internetes St. Cleve Journal is. Ott Gerald egy hatodik szerepben jelenik meg, mint sikeres munkáspárti aktivista.

Az eredeti TAAB-vel ellentétben, a második rész tizenvalahány „normális” dalból áll, de ezek természetesen egy összefüggő egészet alkotnak. Természetesen óriási zenészek dolgoztak Andersonnal – a gitáros Florian Opahle például Al DiMeolanál tanult – és a lemez természetesen hihetetlen módon szól. Mint minden igazán jó Jethro Tull album, a TAAB2 is Ian Anderson zeneszerzői és költői zsenialitásának állit emlékművet. Természetesen.