Danko Jones, Rock And Roll Is Black And Blue (Bad Taste, 2012)

by Gabriel Szünder

Danko Jones szerintem jobb mint a saját albumai. Én legalábbis így vagyok vele. Mikor meghallgatom valamelyik lemezét, nem azért teszem mert olyan óriási, felejthetetlen slágerek vannak rajta, hanem a DJ feeling miatt. Dankonak végül is az a legnagyobb érdeme, hogy visszarakta a beleszarós rock n’ rollt a nemzetközi zenei térképre. Úgy látszik, ő meg is elégszik ennyivel. A Mango Kölyköt egyszerűen nem érdeklik az olyasmik, hogy a rendszer korrupt, hogy mindenfelé háborúk dúlnak, hogy az emberiség a pokolba tart stb. Őt csak az érdekli, hogy jól érezze magát. No meg a hosszúlábú asszonyok. Mindezt az új lemez két nótájából, az I Don’t Careből és a Legsből tudhatjuk meg. Dankonál még egy I Believed In God című dal is a szexről szól. Vagy minimum a szerelemről. De jól van ez így, nem cipelheti mindeni a világ egész terhét magával.

Az I Believed In God, ami őszintén szólva egy elég ügyes szöveggel lett ellátva, képviseli a bluet a lemezen. Ez egyben a legmerészebb szerzemény is. Gospel kórust eddig nem nagyon lehetett hallani Danko Jones albumokon. Ami a meglepetéseket illeti, a CD Limited Edition verzióin bónusz dalként szereplő In Your Armsnak van egy Danziges mellékíze. Ezeken kívül semmi váratlan nincs a lemezen, ami inkább pirospozsgás, mint fekete, vagy kék. A zene továbbra is AC /DC-s (Always Away), Kisses (Don’t Do This), Motörheades (Conceited), és punkos (The Masochist). A Legs ellenben egyáltalán nem ZZ Topos. Az én szempontomból az Always Away és a Type Of Girl a lemez slágerei, de mások nyilvánvalóan nem így gondolják, mert az első klip a Just A Beautiful Dayre készült. A Type Of Girlbe tán egy kis Offspring is ragadt, vagy valami más pop-punkos, alteres cucc. A Danko Jonesnak azért ilyen fajta gyökerei is vannak.

Biztos nem mindenki tudja, de Danko rock újságíróként is aktív. A Rock Hard magazinban szokott publikálni. Az ott megjelent cikkei, nem csak jól megírt, de kimondottan okos szövegek. Ez alapján fel lehet tételezni, hogy ez az ösztönös, proletár rock banda póz, valójában egy gondosan kitalált és megkonstruált image. Szóval, Danko nem Lemmy, a Danko Jones meg nem a Motörhead. Nem is baj. Nem vezet az semmi jóra, ha valaki Lemmy akar lenni.