Fishbone, Crazy Glue (DC-Jam Records, 2011)

by Gabriel Szünder

Azokban a sötét időkben, mielőtt az istenek átadták volna a halandóknak a zene internetről való lopkodásának adományát, egy kazettának vagy egy bakelit lemeznek igen nagy volt az értéke.

Az MTV Headbanger’s Ball-ja alapján, mely kimondhatatlan örömök tárházaként nyílt meg minden vasárnap éjszaka, összeállítottam akkoriban egy listát olyan együttesekről melyeknek egy-egy albumáért válogatott kínzásokat lettem volna hajlandó kiállni. Köztük, a Fishbone. Párat már el is felejtettem a bandák közül, amik akkor annyira alapvetőnek tűntek, a Fishbone viszont megmaradt az emlékezetemben, mint a vágtázó életöröm fékezhetetlen hírnöke. Meg nem tudnám mondani melyik volt az első Fishbone album amit végül meghallgattam, emlékszem viszont egy túl sok zenészből álló zenekar színpadi viháncolására a Swim klipjében és annyira szeretem ezt a képet hogy nem is próbáltam lecsekkolni a YouTube-on hogy a Swim-nek tényleg volt-e klipje és ha igen, hogy nézett ki valójában.

Most, hogy a Fishbone újra aktivizálta magát, szerintem nem kimondottan az a fontos hogy manapság épp ki játszik ott és ki nem – bár a tény hogy a Rocky George a Fishbone-ban penget arra utal hogy van értelem az univerzumban – hanem hogy tart-e még a zenei karnevál, hogy ezek az illuminált dervis figurák képesek-e még táncba  vinni az amerikai lelket. Véletlen vajon hogy épp most próbál meg a banda a újra Amerika torkán akadni? Bruce Springsteen mesélte egy interjúban hogy a The Rising megkomponálásának az adta az első lökést, hogy egy szép nyári napon, amikor a Fönök épp hazafelé tartott a tengerpartról, szörfdeszkával a hóna alatt, valaki utána szólt: Bruce, we need you!  Ki tudja, talán a Fishbone tagjai is meghallották a hívó szót.

A Fishbone még mindig régi és ez a legfontosabb. A Fishbone még mindig olyan mint egy alakváltogató, ezerarcú, de mind az ezer arcával vigyorgó földönkívüli organizmus. Mert ha például azt mondanám a Crazy Glue EP-ről hogy a címadó dal inkább reggae, míg a Flutterbutter inkább funk (a DUI Friday meg ska) – hogy a Deep Shit az orgona hanghullámain siklik, míg az Akkafoo szellősen riffelős – alig kerülnék a Fishbone zenéjének a közelébe. Annak sem lenne sok értelme ha megpróbálnám kitalálni melyik a lemez legjobb nótája (valószínűleg a Gittin In That Ass). Azt szeretném inkább tudni hogy a Fishbone-nak van-e még jövője, nem csak múltja, és ehhez ez az EP kevés. Ez mit sem változtat a tényen hogy ez a zene hozzáragad az ember füléhez. It sticks to you, like crazy glue.